Tegnap este azon filozofáltam, hogy az órák, napok, évek elteltével, életünk során vajon hányszor tesszük fel magunknak a kérdést: Vajon tényleg ilyen életet akartam magamnak? Elégedett vagyok azzal, amit elértem? Valóban arra az életre születtem, amit most élek? És ha nem, teszek az álmaimért, céljaimért? És ha nem, miért nem? És ha igen, haladok a célok felé? És ha vajon elérek egy célt, mindig lesz másik? És ha elérem, amit akarok, amit megálmodtam, tényleg annyira boldoggá tesz majd, mint ahogy egykor az álmaimban megjelent...?

Mióta munkanélküli vagyok, és gyakorlatilag az egész életemet újra kell építeni, sokat agyalok azon, vajon ezt az életet képzeltem-e magamnak még akkor, amikor gyerekként arról álmodtam, majd milyen ember leszek. Amikor 9 hónapja rávett valami isteni sugallat arra, hogy megírjam azt a könyvet, amit már 21 éve meg kellett volna, csodás élményként éltem meg, már csak azt a tényt is, hogy egyszer végre valahára sikerül valamit befejeznem. Mióta élek, álomnak tűnt, hogy egyszer lesz egy könyvem, amit én írtam. Hiszen valahol írónak születtem. És azt hiszem, mindig ez volt az álmom. Írónak lenni, és könyveket eladni. Érezni a saját könyveim illatát. És most? Hogy megírtam egy könyvet? Nem vagyok boldog. Azt hiszem az út, hogy eljutottam idáig, boldogabbá tett, mint a cél.

A legjobb barátnőmre néztem tegnap, és átugorva a boldog tinikor kutyasétáltatós, diszkóba szökős, sírva röhögős, padláson cigizős, gimiből lógós, rock-koncertre járós, vodkanarancsot vedelős korszakát, megállapítottam, hogy most két gyerek, és egy gyermeteg férj boldog tulajdonosa, akiktől szerintem egyszer nagyon gyorsan elpatkol majd, mert igazából boldogságot már ezer éve nem tapasztaltam nála. Folytonos rohanás, gyerekek, háztartás, meló... Minden az övé, és a férjével sem jönnek ki már nem is tudom hány éve. Hát...nem hiszem hogy ilyen életet álmodott magának. De tényleg ide kell eljutnunk? Hogy olyan életet éljünk, szinte észrevétlen, amit soha nem akartunk?

Észre sem vesszük, és csak rohannak a napok, telnek az évek. Néha leülünk a fényképes doboz mellé, és jókat röhögünk a 20 évvel ezelőtti fotókon, amikhez egytől egyig tartozik valami sírva röhögős élmény. Emlékezünk. Emlékezünk azokra az időkre, amikor még azt hittük, olyan életünk lesz majd, amilyet álmodtunk. Boldog. Amiben jól érezzük magunkat. Aztán villanás... és egy pillanat alatt megjelenik a vállunkon a kisördög, aki tájékoztatásul közli: ezt eddig elbasztad. És valóban. De vajon merre kéne indulnunk ahhoz, hogy hasonlítson az áhított jövőképre az életünk, és ha el is indulunk, honnan tudjuk majd, hogy a buktatók után az az élet vár, amit megálmodtunk magunknak...?