2022-t írunk. Micsoda év! Azt mondják sokan ha tudták volna, nem pezsgőt bontanak 2022 köszöntésére Szilveszter napján, hanem poharat törnek. Hát van benne valami, mindenesetre a tényállás hasonló, mint korábban, a szinglilét csodás mindennapjait élem immár több éve. De boldogan! Covid, karantén és szájmaszk ide vagy oda, az ember egyszer eljut arra a szintre egy idő után, hogy vágyjon a társra, pont olyanra, amilyet ő keres, és most szeretné, de azonnal. Ám én még mindig nem hiszek abban, hogy létezik, ellenben úgy döntöttem, hogy bemutatom a nemrég elkezdett "társkeresésemet", és annak minden elszenvedett, végigkínlódott, őszinte pillanatát...

Már évek óta egyedül szerelem a vízvezetéket, kalapálom be a falba a szöget és festem ki a lakást, na meg a kanapét is én húzogatom oda-vissza, ha épp úgy adódik, azért vannak dolgok, amikre nem jó egy nő. Még mindig bogárfóbiám van az tény, de mikor a hetek óta csöpögő csapod már az agyad minden idegvégződését szétrobbantotta, és csapot kéne cserélni a konyhában, akkor áll meg a tudomány. Az még hagyján, hogy elmegyek a barkácsáruházba, és a szakinak szólok, ilyen csap kéne - mutatom a telefonomon a fotót -, de nyilván az összes, lakásban fellelhető eszköz sem lenne elég, hogy beszereljem. Mert csak egy csavarhúzóm van, meg néhány bökő, de mondjuk élük azoknak se sok. Szóval kéne egy pasi, aki kicseréli a csapomat. (Na jó, nem csak azért.) De honnan szerezzek...? Irány a társkereső! Lássuk, hogyan veszik le a lábukról a nőket 2022-ben a férfiak...

Regisztráltam, ahogy kell, kötelező adatok kitöltve, és egy szép bemutatkozást is írtam, melyben taglaltam a világnézetemet, a dolgokhoz való hozzáállásomat, néhány tulajdonságommal fűszerezve. Remélvén, hogy valaki hasonló gondolkodással él, így majd imponál neki, hogy nincs egyedül e kerek Világon. Aztán pedig klaviatúrát ragad, hogy megismerje a másik felét, vagyis engem. Ezzel csak egy gondom van: nem hiszek benne. Persze, mondod, miért ne lehetne hasonló gondolkodású férfiállat a Földön, aki még külsőre is megállja a kritikus szememben a helyét? Akkor sem hiszek benne. Lehet ez a baj, és azért nem talált még rám? Meglehet. Hiszen korábbi tapasztalataimat olvasva csak úgy sikerült elérni még az álomnak tűnő céljaimat is, hogy igazán hittem abban, amit szeretnék megvalósítani. És persze magamban, hogy meg tudom tenni. Na de mi kell ahhoz, hogy hinni tudjak ebben az egészben...?

Egy hete gazdagítom a boldog szingli párkeresők táborát az x nevezetű társkeresőn. Kaptam néhány levelet, kedvencnek is jelöltek. Nézegetnek is szép számmal. 43 éves vagyok...  mindjárt 44...

Lássuk miből táplálkozhatunk:

"Szia! Mi jót keresel itt? Én egy 27-52 éves hetero férfiakból álló társaság tagjaként keresek Hölgyet, akik szivesen venne részt egy többesben, ahol a Hölgyet többen kényeztetnénk. Persze az általad meghatározott létszámban. Kölcsönös szimpátia esetén érdekelne ilyen találkozó? Lenne kedved szopni kemény faszokat, miközben másik éppen puncikád (és/vagy popsid) kényezteti? Igaz, hogy nem vagyunk függetlenek, de attól még szeretünk ˝kemények˝lenni. Üdv. Robi email: CENZÚRÁZVA" (Nem tudom, letiltottam.)

"Kuldenel a pinadrol egy kepet A segglyukadrol is jo lesssssz" (Nem tudom, letiltottam.)

"szio" (38 éves férfi)

"Szia" (32 éves férfi)

"Szia fiatalabb pasival is ismerkednél esetleg alkalmi vagy összejaros alapon?" (22 éves pasi)

"Szia tudom hogy még fiatal vagyok hozád bocsi hogy irok Csak én nem nézem az éretkort a számokat Szerintem nem a kor számit egy kapcsoladtban Eddig ezen az oldalon te vagy a leg szinpatikusab és legg szebb Én lala vagyokpesten élek jó kedvü káros szenvedélyektöl mentes Sétálni szerető vig játékokat és a zenét kedvelő stác vagyok Köszönőm hogy elolvastad" (23 éves férfi)

"cuki vagy" (37 éves férfi)

 "szia.. komoly tervekkel biztos háttérrel keresem azt akinek tetszem...kifejezetten izmos kékszemű 185cm debreceni 47 éves érdeklődési köröm: a küzdősport régészet gépészet pszichológia horgászlégykötés ének gitár... én nem hagyom senkinek hogy játszadozzon velem ..nézd meg a képem és vagy kellek vagy nem.. most jön egy nagyon fontos mondat: emailt ha adsz küldök képet ..viber CENZÚRÁZVA szeretnél babát? egy nagy ingatlanvagyonnak nincs örököse" (47 éves férfi)

Azt hiszem, hogy örökre egyedül maradok... :)

2021. március 20. Szombat

Már talán egy éve van velünk a covid, amely gyorsan globális pandémiává nőtte ki magát. Egy év alatt megszoktuk a szabályokat, és bár 2020 márciusában még lázítónak találtuk, hogy korlátozzák a szabadságunkat, gyorsan felfogtuk, hogy miért szükséges. Mára mindennapossá vált a maszk. Ma már csak tekinteteket láthatunk az utcán, arcok nélkül…

Egy átlagos 43 éves nő vagyok. Nem vagyok orvos, nem vagyok virológus, sem politikus. Csak egy full átlagos ember Magyarországról. 29 éve dohányzom. 2 éve köhögök, amire eddig egyetlen gyógyszer sem volt hatással. Ezért is igyekszem betartani a szabályokat. Nem azért, mert megmondták, hanem mert józan paraszti ésszel is evidens. Mint bármelyik vírusnál való védekezés során. Gyakran fertőtlenítek, és használom a maszkot. Eddig sem viseltem, ha belemásztak az emberek az aurámba, most sem viselem. A barátaimmal ugyan úgy összejárunk beszélgetni, mint korábban. Megbízom bennük – nem hiába a barátaim. Nyilván nem jönnének, ha tünetet észleltek volna magukon. Se kutyám, se macskám, és bár bejárok a munkahelyemre, azt gondolom, hogy a sok fertőtlenítés és a 3 lépés távolság az emberektől megvéd a vírustól.

Biztonságban élek, nem jártam eddig sem sehol 8 után, most sem vágyom erre. Amint lehetett, regisztráltam az oltásra. Nem csak a fent leírt okok, a betegségem miatt, hanem azért is, mert evidencia, hogy ha világjárvány van, amely súlyos tünetekkel jár, mi több, halálos kimenetelű lehet, és van rá vakcina, kizárólag ez jelenthet megoldást – mint más súlyos betegséggel szemben, amelyek ellen gyerekkorunktól különböző oltásokat kapunk. Az oltást 3 hete meg is kaptam, jövőhéten kapom meg a másodikat. Láthatólag minden rendben. Mégis kezdek megőrülni.

Több oldalt és csoportot vezetek a facebook-on, a magán profilomat nem használom. A munkatársaimmal való személyes, és a barátaimmal való messengeres kommunikáción kívül ez volt az egyetlen platform, ahol emberekkel kerültem kapcsolatba. Tőletek őrülök meg annak ellenére, hogy nem vagyok bezárva, és konkrétan súlyos korlátokat sem kell megszenvednem az életemben, mert eddig sem nagyon éltem másként. Tőletek őrülök meg, akik politikai vitákba bonyolódtok olyan témában, aminek köze nincs a politikához. Az életetekről van szó, és gyurcsányoztok meg orbánoztok. Egymás torkának estek, ölitek egymást, feszültek vagytok, simán, ok nélkül küldötök el a picsába és idiótáztok le, mert épp jó kiereszteni a gőzt arc és név nélkül egy közösségi oldalon, minden következmény nélkül. Kommunistának tituláltok, mert ma nem dugott veletek az asszony, vagy nem ott volt a kenyér a boltban, ahol megszoktátok.

Tőletek őrülök meg, idegenek, akiknek nincs esze, és bár az életetekről van szó, inkább elutasítjátok az ésszerű lehetőségeket, megoldásokat, mert épp az egyik politikai oldallal szimpatizáltok, vagy mert Juliska néni ezt mondta a ház előtti padon, és jól hangzott. Eszetek meg nincs, hogy eljussatok A-ból B-be, és végig gondoljátok. Nem kell hozzá diploma, csak maroknyi ész. Egyébként leszarom, mindenki játsszon a saját életével, de engem senki ne veszélyeztessen. És már azzal veszélyezteted az ép elmémet, hogy létezel, és hangos vagy, de marhára, pedig a kutya nem kérdezett. És árasztod magadból azt a töménytelen idiótaságot, amit még nem látott a világ. Kinyírsz a puszta léteddel. Majd ha a szeretted haldoklik a kórházi ágyon, vajon észhez térsz(?). Nem lehetsz mellette az utolsó perceiben...

Nem tudom mikor lesz ennek vége. De jó lenne, ha vége lenne.

Még egy hónap sem telt el a legutóbbi bejegyzésem után, melyben azon álmodoztam, hogy felszámolom a szingli létet, és újra kapcsolatban élek majd, mert szükségem van azokra az érzésekre, amikre minden embernek szüksége van. Szerelemre, szenvedélyre, pillangókra a gyomorban, meg ilyesmi. Azt vettem a fejembe, hogy majd megtalálom az arany középutat munka, felszín, célok és kapcsolat meg érzelem terén, hogy a boldogság fogalma számomra is elérhetőbbé váljon, és ne csak lexikonokból vagy nőknek kreált színes újságok hasábjain olvassak róla. Érezzem is. Mert kell. Érzésekre volt szükségem, hogy embernek érezzem magam. Elterveztem. Akkor. Alig 1 hónappal ezelőtt. És megkaptam őt...

Talán furcsának tűnhet, de amit leírok ebben a blogban, vagyis kitűzök magam elé egy újabb célt, megkapom. Amikor úgy "döntöttem", hogy az exemtől többet szeretnék, és elmondtam neki, majd némi közönnyel nyugtázta, semmi jóra nem számítottam. Aztán megtört jég. Találkoztunk egy meló során, és megbeszéltük mit szeretnék. Mint valami szerződés állt készen, több pontjával, és csak arra várt, hogy aláírja. Aláírta.

39 éves vagyok. Már nem szingli. Egy céltudatos, akaratos nő, aki hajtja az álmait, és míg nem lóg ki a bele, csinálja. Érzéketlenül. Ha ez az ára. A kapcsolataimat manapság szerződésnek tekintem. Meglátni és megszeretni? Szerelem első látásra? Ne röhögtess... Elmész, közlöd mit akarsz. Felsorolod a pontokat, részletesen. Majd ha van kérdés, kivesézed. Aztán alá lehet írni, vagy nem. Aláírta. Tudatos kapcsolat? Álomtéglákból előre felépített valami? Ez rettenetes.

2017. március 21-én igent mondott, próbáljuk meg. Azóta találkoztunk jópárszor. Építkezünk. Közben akarjuk is. Igyekszünk elfogadni, tolerálni, kinyílni, robotból emberré válni. Érezni. De még nem megy. Még mindig robot, még mindig robot vagyok. Kellett nekem nemnormális ember. Nem is én lennék, ha nem ő kellett volna. Én sem vagyok normális. Talán ez is közös. És talán az idő folyamán mindkettőnknek sikerül újra emberré válni, és emberi érzésekkel, emberi kapcsolatot összehozni, még akkor is, ha ma még ez reménytelen.

Én, a bölcs inkább azt szoktam mondani volt: ne menj olyan úton, ami nem a tiéd. Na de honnan a fenéből tudjam, melyik az az út, amelyik az enyém? Hát onnan, hogy boldogságot ad járni rajta. Nem mindig könnyű, vannak akadályok, de többnyire pozitív történések sorozatát rejtegeti. Hát én most nem tudom milyen úton vergődök...

Másfél éve szingli vagyok. Manapság megtanultam érzések nélkül élni, gyakorlatilag robotként végzem a munkám és teendőim a hétköznapok során. Reggel felkel a nap, megiszok 2 kávét, elszívok 2 cigit, elindulok melóba, dolgozok, hazajövök, írok, lefekszem. Semmi kaland, semmi meglepetés. A biztos és nyugis élet, érzelmek, impulzusok nélkül, felszínesen. Észre sem veszi az ember, ha belekerül. Aztán egyszer, amikor valami érthetetlen dolognál fogva mégis megtámadja az embert az összes érzelme egy csodálatosan unalmas, és szürke hétköznapon, na akkor alakul ki a katasztrófa.

Szingli vagyok, de van egy férfi az életemben. Az utolsó pasim, az exem. Időhiány miatt szakítottunk. Mindkettőnk elindult megkeresni az álmait. Mai napig van köztünk valami megmagyarázhatatlan. Összejárunk néha. Kefélünk és kész. Meg jó társaság, sokat dumálunk. Mindig van miről. Mindig csodának tartottuk, mennyire egyformák vagyunk. Eleinte nehéz volt érzések nélkül, csak kefélni vele. Sosem voltam ilyen, sosem akartam ilyet. Aztán láttuk, jó ez. Mindketten azt csinálunk a hétköznapjainkban, amit akarunk. Egyikünk sem nyomoz a másik után, hagyja a másikat élni. Nincs kötődés, nincs kötöttség. Aztán ha kedvünk van egymáshoz, összejövünk hétvégén. Az utóbbi időben sikerült odáig jutnom, hogy minden érintése hidegen hagyott, szigorúan érzelemmentes kefélést hajtottam vele végre. Nyilván nem menne mással, de valamiért vele igen. Aztán jött a baj.

Aznap megtámadtak az érzelmek. Úgy éreztem többet akarok, mint ez a megmagyarázhatatlan valami, ami köztünk van, és többet, mint egy hétvége és a szex. Nem vagyok szívbajos picsa, hát elmondtam neki. Szinte nem is válaszolt rá, de az tuti, hogy semmi értelmeset. Megvontam a vállam. Majd lesz, ami lesz. Aztán azóta csak egyre jobban és egyre többet akarok. Persze a napokban összevesztem vele, és szokás szerint elküldtem a picsába, de azt hiszem már megszokhatta az elmúlt idők során. "Egymillióból egy ilyen érintés van, mint a tiéd." Sosem hittem neki. Aztán úgy döntöttem, mégis elhiszem. És megtörtént a baj. Elmenekült. Most meg itt vergődök az érzéseim hányásában, és fogalmam sincs, merre induljak tovább...

A tavaly május 28-án írt A döntés című bejegyzésemet olvasgattam, melyben taglaltam, hogy eldöntöttem végre, elindulok azon az úton, ami az enyém, mert minden bátorságomat összeszedtem, és kész vagyok a saját álmaimat megvalósítani. Majdnem egy év telt el azóta. Találtam egy remek melót, mondhatni álommunkát, és egy olyan helyre költöztem, ahol mindig álmom volt élni. Azóta a 2. könyvemet írom, és boldognak kéne lennem, hogy volt bátorságom hinni, bízni és lépni, volt bátorságom tenni az álmaimért, és elértem olyan dolgokat az elmúlt egy évben, amit még hinni se mertem soha. De nem vagyok boldog. Sőt. Rohadt szarul érzem magam a bőrömben...

Amikor meglátogat egy ismerősöm, vagy barátom, és szétnéz a kis csinos lakásomban, oda meg vissza van attól, amit lát. A szemükben látom, hogy el vannak hűlve, és némi irigység is meg-megcsillan. "Hűűű, ez a nő, itt él egyedül ebben a szép lakásban, megvan mindene, annak él, amit szeret. De jó neki!" Na persze. Senki nem tudja mi van a külsőségek, a csini kis lakás mögött. És kevesen tudják milyen árat fizettem azért, hogy ma egy független, önálló és sikeres szingli legyek, aki élvezi a munkáját, szereti a barátait, imád ott lakni, ahol.

Azt mondják az okosok: valamit valamiért. Bár álmom volt egy olyan melót végezni, ami az életem, vagyis írhatok, és imádtam volna azon a helyen élni, ahol most élek. Álom-kategória volt mindig, sose hittem, hogy képes lennék saját erőmből még csak elindulni sem. És most itt van, tessék. És hogy mit kellett ezért tennem? Egy dolgot csupán. Összeszorított fogakkal, mantraként hajtogatni a céljaimat, akkor is ha nem ettem aznap, akkor is ha megaláztak aznap, és akkor is, mikor kurvára egyedül hagyott mindenki ezen a Bolygón. Aztán megtanultam így élni. Érzéketlenül, mint egy robot. Túl nagy luxus lett volna kiadnom magam, és ezáltal sebezhetővé válni. Ahhoz, hogy ezt itt egyedül véghezvigyem, keménynek és érzéketlennek kellett lennem, hogy semmi és senki ne tántorítson és érzékenyítsen el, nehogy összeomoljak és feladjam. Hogy ez mit jelent? Feladni az érzéseimet? Nem érezni, nem szeretni, nem sírni szívből? Felszínesen élni, felszínes érzelmeket nyújtani, és semmit sem igazán átélni? Valahol annyit: megszűntem embernek lenni.

Már nem tudok hinni, nem tudok igazán szeretni, sőt nem is akarok. Elég a felszín, és elég, hogy bezárva tartott ablakokon és ajtókon csak némi fény szűrődjön be. Eddig elég volt. Ma pedig rájöttem, hogy azért, hogy elérjek bizonyos álmokat, azt adtam fel, ami a legfontosabb volt az életemben: élni és érezni. Hát ma nagyon is érzek, és világossá vált előttem, miért érzem magam ilyen szarul, mikor boldognak kéne lennem. Vajon valóban nincs arany középút, és nem lehetnék érző emberi lény, és boldog szingli egyben? Azt hiszem nem. A boldogságnak ára van. Fel kell adni érte a boldogságot.

Reggeli kávézás közben szokásommá vált az utóbbi időben átolvasni az aznapi sajtót. Bármin megbotránkozhattam volna a híreket olvasván, legyen az politika, sport, közélet, akármi, hiszen elég zűrös időket élünk. Mégis, egyetlen cikk volt, aminek címét olvasva is lezsibbadtam, és nem tudtam nem beleolvasni.

Gyomorba adott botox injekció segítheti a fogyást

Mire a hír végére értem, már el is öntötte a fejem a vér, és mindenféle más idegölő vegyület. Bár nekem talán egyszer kétszer kellett életemben fogyókúráznom, és tisztába vagyok azzal, hogy mit jelent ez a fogalom, így azt is tudom, hogy mivel jár a fogyókúra, mind pszichésen, mint fizikálisan. Egy biztos: nem kell botox a fogyáshoz.

Nem vagyok orvos, aki ki tudná analizálni, hogy ez a botoxos kezelés vajon tényleg jó-e, hatásos-e, segít-e. Nem is akarok okoskodni, hogy megkérdőjelezzem a szakemberek, tudósok legújabb fejlesztését. Nem is ez a lényeg, hiszen a fejlett technika velejárója mindig annak tökéletesítése lesz, az meg, hogy mindig lesz aki kihasználva a gazdag embereket, a zsebükbe nyúl meglehetősen mélyen, evidens. Aki gondolkodás nélkül hagyja ezt, csak mert sok pénze van, az meg is érdemli. Egyetlen problémám van csupán. Miért akarunk egyik pillanatról a másikra eredményt, egy szempillantás alatt változást, drasztikus fejlődést úgy, hogy semmit, de a világon semmit nem tettünk érte?! Azokra az emberekre gondolok, akik attól kövérek, hogy képtelenek ellenállni a kajának, a zabálásoknak, és a mozgást szinte teljesen kiiktatták az életükből. Tényleg annyira rohadt lusta és akaratgyenge lett a 21. század embere, hogy képtelen tenni önmagáért?!

Nézd meg a nagyapád vagy nagyanyád családi, megkopott, fekete-fehér fotóját. Látsz ott elhízott, kövér embert? Dehogy látsz! Annak ellenére nem, hogy állatokat tartottak, és a ma oly' divatos szóval élve biohúst meg biozöldséget ettek. A mindennapi étrendjükhöz tartozott a szalonna, kolbász, zsír, fehér kenyér, és minden, amitől ma eltiltanak, hogy még csak véletlenül se edd meg, mert ELHÍZOL! És mégsem híztak, tudod miért?! Mert nap mint nap kimentek a földekre, és felkapáltak két hektár földet! Magyarul testmozgást végeztek, mert ez volt a mindennapi munkájuk és megélhetésük. Rendben, már nem a földeken dolgozunk, hanem beülünk egy irodába, és napi 8 órán keresztül a seggünket meresztjük a kompjúter előtt. Ennek ellenére, emberek maradtunk. Vannak igényeink, elvárásaink, akaraterőnk. Olyan tulajdonságok, amik az esetleges elhízás fegyverei. Igen kérem! Ha igényes vagyok önmagammal szemben, és nem engedem, hogy fölszaladjon rám a hétvégi csülök vagy fél disznó után 3 kiló, akkor fogom magam, és elmegyek futni, vagy különböző milliónyi mozgási lehetőség közül választok, ami azt hivatott kiküszöbölni, hogy általam megevett disznóhoz hasonlítsak.

Hát mondok én neked valamit. Szánalmas és korcs gondolkodási folyamat megy végbe a Világban. Mert ha arra nevelnénk a kölykeinket, hogy gondolkodjanak, hogy a kitűzött célok kemény küzdelemmel, de megvalósíthatóak, csupán akaraterő és kitartás kérdése, akkor talán elfogadhatóbb lenne megemészteni a hat töltöttkáposzta után, hogy a hízás nem probléma, és ezer éve tudjuk rá a csodaszert! Ha általános és elfogadott lenne ez a teória, akkor nem kéne hajmeresztő cikkekkel sokkolni a világ népét, és nyugodtan lehetne a világhír az: Megvan tehát ez az ősi csodaszer a fogyásra! Mozgásnak hívják!

Nem hiszek a véletlenekben, vallom, hogy minden okkal történik az életünkben. Vannak folyamatos jelek, amik megmutatják, merre kellene mennünk, és rajtunk múlik, hogy észrevesszük-e ezeket. Ha igen, vajon arra lépünk-e, hogy önmagunkat megvalósítva valóban a saját életünket éljük, lehetőleg minél több boldogsághormonnal a szervezetünkben? Nem tudom, hogy másnál mikor jön el az az idő, amikor a "kényszeres élet"-ből kilépve a saját útját kezdi el járni az ember, nálam most, 38 évesen vált világossá, és állt össze az apró jelzések megannyi részlete. Olyannyira egyértelmű és evidens lett, hogy mit kell csinálnom, és merre kell tovább haladnom, hogy ma meghoztam a döntést. Mert a boldogságnak vannak fokozatai, én pedig ki fogom taposni belőle a maximumot!

Az elmúlt időszakban egy olyan munkahelyen dolgoztam, ami a lehető legtávolabb állt a személyiségemtől, és összességében minden egyes sejtemtől. Addig rendben van, hogy az ember elfogadásokkal él, és igyekszik mindenben megtalálni az örömforrásokat meg önmagát, de hosszú távon ez nem nagyon működik. Mert valahol mindig belefáradsz. Ezer apró jel figyelmeztetett már korábban is, hogy lépnem kéne, de sose mertem megtenni, fene azt a nagy biztonságérzetet igénylő lelkivilágomat... Aztán eljött a pillanat, amikor más választásom nem is maradt, mint befejezni a múltat, és elkezdeni azt, ami engem teljesít ki, és ami által valóban önmagam lehetek.

Hogy kompenzáljam a kellemetlen munkahelyi légkört, és a munkaköröm adta korlátozásokat, olyan hobbijaimat vettem elő, amik valahol ellensúlyozták azt, hogy kutyául érzem magam hétköznaponként, napi 9 órában. Annyira magával ragadott a könyvem megírása, hogy 8 hónapon keresztül szinte semmi más nem is volt az életemben. Remekül éreztem magam, kiteljesedhettem, és miközben írtam, szabadon szárnyalhatott a nem láncokra való lelkivilágom. Már ez is egy jel volt, ami arra figyelmeztetett, lépnem kell végre, mert ez az én világom. És aztán léptem. Amikor a hegyet letolják rólad, na olyan volt nekem kilépni a köztisztviselői kötelékekből, és abban a pillanatban, hogy a láncokat letörtem magamról, a szabadság, a könnyedség, a napsütés, a szivárvány, és egyéb rózsaszín massza vont körbe mázzal. Ez azóta is tart.

Nehéz az élet munkanélküliként, nem mondhatnám, hogy ez a varázs is magával ragad. Sok időm van, egész nap élhetek a szenvedélyemnek, de ugyan kinek van kedve nyugodtan irkálni egész nap, amikor nem tudja, hogy vajon 2 hónap múlva miből fizeti ki a számláit...? Azon felül, hogy mindig utáltam itt lakni, ahol jelenleg is élek, és mindig máshova vágytam, ahol élet van, ahol nyitottak, közvetlenek és jóindulatúak az emberek, és ahonnan még nem halt ki az élet, ahol egyedül, de boldogan élhetek függetlenül, szabadon...na az az én világom, és oda vágyom én! Ma összekapartam minden apró elém vetett jelet, és összeraktam. Majd döntöttem. Költözöm. Megyek, és meghódítom a világot, és megtalálom az általam áhított mérhetetlen szabadságot és boldogságot!

Csodás nap ez a mai, mindenkit megszállt az ihlet romantikából. Mert vattacukor városban azt gondolták a férfiak, hogy a nők most repültek le ici-pici, recegő, rózsaszín szárnyacskáikkal a rózsaszín felhő puha habjaiból, és rögtön a szép szavakat kimondó cukorborsó fiúcskák lábai elé omlottak. Eszemben sincs összetörni a fehér lovag szívét, sőt, korábbi tapasztalataimat sem viszem bele ebbe a gyönyörű, rózsaszín selyemmel átszőtt történetbe. Döntse el ki-ki önmaga, hogy mit lépne a ma kapott vattacukor üzeneteimre. Én inkább megyek, és megeszek fél disznót, és amúgy is...nem szeretem a vattacukrot. Az utolsó bejegyzés azért elgondolkodtatott...

"Amikor a fotódat nézem, a szívem azt súgallja, hogy Ő kell neked és ne engedd el! Úgy érzem, hogy egyedül csak veled lehetnék boldog!"

"A legvonzóbb nők egyike vagy,akit valaha láttam....."

"megolvasztod a szivemet a szépségedel ami jég ből volt"

"a szépséged még a csillagokat is mehoditya"

"Kisasszony, ilyen nőért a perzsák annak idején ezer hajóval keltek útra."

Bár jelenlegi életemben nem érzem hiányát egy kapcsolatnak, azaz nincs szükségem pasira ahhoz, hogy boldog legyek, vagyis nem keresek férfiállatot magamnak - csak mert ilyen időszakot élek -, azért felregisztráltam egy társkeresőre pár hónapja, hogy ha úgy adódna, hogy arra jár az igazi, akkor megtalálja a profilomat, és remegő kézzel lábbal kapálózva zengjen el egy ódát, hogy nem tud nélkülem élni. Na nem is ez a lényeg, mert bevallom, nem sűrűn látogatom ezt az oldalt, mivel ami nem érdekel, azt nem keresem, azért egyszer kétszer oda pillantok, legalábbis ha már valaki levelet ír. Mert lehet, hogy a hercegem az, és nyilván nem hagyhatom válasz nélkül szerencsétlent. Ma viszont rájöttem, miután kaptam egy levelet, hogy a társkereső portálokon leledző emberek inkább arra jók, hogy hogyan csapják szét a nő idegrendszerét egy pillanat alatt... (Tisztelet a kivételnek.)

Míg ment a mosás, és arra vártam, hogy végre kiteregessem a szennyesből tisztává vált ruhákat, épp csak véletlenül pillantottam meg a postafiókomat, ahol 2 levél várt. Az egyik ama bizonyos, Magyarország legnagyobb társkeresőjéről érkezett, jelezvén, hogy valaki levelet írt nekem. Miután felmentem az oldalra, kapásból az első volt, amit megpillanthattam a titokzatos oldalon, ahol fizetni kell, hogy kiírják az engem megtekintett Kiss Pista nevét, hogy egy 57 éves férfi levele várakozik a postaládámban... (Ezt inkább itt üresen hagyom, mert nem tűrné a nyomdafesték.)

Minden olyan precízen ki van töltve a társkeresős adatlapomon. Minden, érted? Az első, amit ki kell tölteni, ha regisztrálsz, az a saját adataidon kívül a másik nem képviselőjének kora. És megadtam, hogy 39-44. Erre ír nekem egy 57 éves vén test! Én megértek mindent. Mindent képes vagyok elfogadni ezen a világon. Egy dolog van, amitől az összes, az összes létező sejtem, receptorom, agysejtem kipusztul egy pillanat alatt, és leőszülök szerencsére csak a hajfesték alatt, ez pedig az emberi érdektelenség, tiszteletlenség. Mert mondja meg nekem valaki őszintén, hogy ha annyira tisztelnénk egymást, mi emberek, kortól, nemtől függetlenül, akkor írnánk egy olyan embernek, aki nem minket keres?! Hol vette figyelembe ez az ember azt, hogy nekem milyen igényem van, és én mit szeretnék?! És egyáltalán hogy képzeli egy 57 éves ember, hogy én meg ő?!

Konklúzió:

"Ha ideges vagy, ne mutasd ki, ne szólj semmit. Hangosítsd fel a zenét és inkább a basszus basszon szét, mint az ideg."