Lábaimat a kanapé oldalára hajintva, déli kávémat komótosan kortyolva merültem el a facebook mai híreiben. Görgettem az egeret, egyre lejjebb, olvastam a nagy okosságokat, tudtam meg ma is minden fontosat hőn szeretett ismerőseim magánéletéről, és tápláltam magamba az intelligencia minden sziporkáját. Volt, hogy elakadt bennem a lehelet, és a levegőt magamba fojtva tartottam vissza a gondolataimat, valamint azt a cifra szösszenetet, ami bennem hirtelen megjelent és szavakat öltött volna. Ekkor akarva akaratlanul egy korábban, nagy bölcsességemben megállapított mondatom jutott eszembe:

Olyan sötét vagy, hogy a facebook profilodra is csak fáklyával tudsz belépni.

Szabad világban élünk, mindenki úgy teszi ezt, ahogy neki tetszik. Élünk, ahogy nekünk megfelel, a cél, hogy boldogok legyünk. Mert valahol minden út a boldogság felé vezet. Legalábbis ezt szeretnénk. És ezért küzdünk. Az, hogy erre ki mit használ fel, vagy ezért mit tesz meg, az már más kérdés. Sosem érdekelt mások élete. Az enyém is mindig magánügy volt, és senkinek nem terítettem ki a szennyest. Ám amikor valakik a közösségi oldalakon élik az életüket, és minden egyes nap kiterítik az alsógatyájukat, rögtön megállapítom - szigorúan csak magamban -, hogy "jó ízlés is van a világon, bazmeg! De megnyugtat, hogy legalább minden nap mosol..."

Egyébiránt semmi jogom felháborodni, hőzöngeni, asztalt borítani, és még csak szürke gondolataim sem lehetnek, nem még sötétek. Ezek az én ismerőseim. Én választottam őket. Én jelöltem vissza a felkérésüket. Néhány esetben hiba volt, de még mindig van választásom. A kérdés mégis az: miért viselkedünk ennyire kritikusan, ha olyat látunk, amik nem egyeznek a saját véleményünkkel és nézeteinkkel? Mi lenne, ha mindenkit úgy fogadnánk el, amilyen, és nem kritizálnánk, lázadnánk folyton, állandóan, örök nyugtalan? Feszt arra vágyunk, hogy olyannak fogadjon el mindenki, amilyenek vagyunk, akkor mi miért nem tudjuk ezt megtenni másokkal szemben? Mi ez a kettős mérce? És miért nem gondolkodunk előbb, mielőtt sötét gondolataink támadnának mások irányába? Már megint az a kegyetlen fogalom: elfogadás. Ugye? Vicckategória, hogy mindig ide jutunk. Lassan kiderül, hogy a "titok", amit már annyi ember, annyi könyvben megpróbált megfejteni és elárulni, az az elfogadás. És ha minden ember tudna elfogadni, akkor minden ember boldog lenne? Akkor most lehet, hogy kb. rájöttem, mi az élet értelme, célja, a boldogság kulcsa, és azt is mondhattam volna: VILÁGBÉKE?  Písz. :D