Nem hiszek a véletlenekben, vallom, hogy minden okkal történik az életünkben. Vannak folyamatos jelek, amik megmutatják, merre kellene mennünk, és rajtunk múlik, hogy észrevesszük-e ezeket. Ha igen, vajon arra lépünk-e, hogy önmagunkat megvalósítva valóban a saját életünket éljük, lehetőleg minél több boldogsághormonnal a szervezetünkben? Nem tudom, hogy másnál mikor jön el az az idő, amikor a "kényszeres élet"-ből kilépve a saját útját kezdi el járni az ember, nálam most, 38 évesen vált világossá, és állt össze az apró jelzések megannyi részlete. Olyannyira egyértelmű és evidens lett, hogy mit kell csinálnom, és merre kell tovább haladnom, hogy ma meghoztam a döntést. Mert a boldogságnak vannak fokozatai, én pedig ki fogom taposni belőle a maximumot!

Az elmúlt időszakban egy olyan munkahelyen dolgoztam, ami a lehető legtávolabb állt a személyiségemtől, és összességében minden egyes sejtemtől. Addig rendben van, hogy az ember elfogadásokkal él, és igyekszik mindenben megtalálni az örömforrásokat meg önmagát, de hosszú távon ez nem nagyon működik. Mert valahol mindig belefáradsz. Ezer apró jel figyelmeztetett már korábban is, hogy lépnem kéne, de sose mertem megtenni, fene azt a nagy biztonságérzetet igénylő lelkivilágomat... Aztán eljött a pillanat, amikor más választásom nem is maradt, mint befejezni a múltat, és elkezdeni azt, ami engem teljesít ki, és ami által valóban önmagam lehetek.

Hogy kompenzáljam a kellemetlen munkahelyi légkört, és a munkaköröm adta korlátozásokat, olyan hobbijaimat vettem elő, amik valahol ellensúlyozták azt, hogy kutyául érzem magam hétköznaponként, napi 9 órában. Annyira magával ragadott a könyvem megírása, hogy 8 hónapon keresztül szinte semmi más nem is volt az életemben. Remekül éreztem magam, kiteljesedhettem, és miközben írtam, szabadon szárnyalhatott a nem láncokra való lelkivilágom. Már ez is egy jel volt, ami arra figyelmeztetett, lépnem kell végre, mert ez az én világom. És aztán léptem. Amikor a hegyet letolják rólad, na olyan volt nekem kilépni a köztisztviselői kötelékekből, és abban a pillanatban, hogy a láncokat letörtem magamról, a szabadság, a könnyedség, a napsütés, a szivárvány, és egyéb rózsaszín massza vont körbe mázzal. Ez azóta is tart.

Nehéz az élet munkanélküliként, nem mondhatnám, hogy ez a varázs is magával ragad. Sok időm van, egész nap élhetek a szenvedélyemnek, de ugyan kinek van kedve nyugodtan irkálni egész nap, amikor nem tudja, hogy vajon 2 hónap múlva miből fizeti ki a számláit...? Azon felül, hogy mindig utáltam itt lakni, ahol jelenleg is élek, és mindig máshova vágytam, ahol élet van, ahol nyitottak, közvetlenek és jóindulatúak az emberek, és ahonnan még nem halt ki az élet, ahol egyedül, de boldogan élhetek függetlenül, szabadon...na az az én világom, és oda vágyom én! Ma összekapartam minden apró elém vetett jelet, és összeraktam. Majd döntöttem. Költözöm. Megyek, és meghódítom a világot, és megtalálom az általam áhított mérhetetlen szabadságot és boldogságot!