A reggeli kávézás közben, amikor amúgy is meg kell jönnie az életkedvnek aznapra, fekete árnyként siklott át agyamon az a halovány kérdés, hogy az emberek mi a fenének írnak blogot? Kinek mi köze a másik életéhez, annak legapróbb momentumaihoz, és amúgy is, kit érdekel ez? Meg egyébként is, ennek mi lehet a célja? Mit akarunk elérni, kifejezni azzal, hogy "papírra vetjük" napjaink, lelkünk, gondolataink néhány darabját? Útmutatás mások számára? És aki nem bölcsességeket ír, vagy az élet rejtett kérdéseit boncolgatja? Ennyire szeretünk mások életébe látni, benne turkálni, és netalán megmondani a tutit? Mi ez? Valami csoportterápia...?

Kutya egy éjszakám volt. Sose voltam jó alvó, de az éjjel még a lehetetlennél is pokolibb volt. Csak forgolódtam, már-már néha arra asszociálva, hogy magam köré csavarom az egész ágyat, és úgy fog elnyelni egy szempillantás alatt, mintha a föld mélyének legsötétebb bugyra nyelne el. Bár nem volt vihar, még csak nem is esett, de folyamatosan ki-be kapcsolt az áram, ami elindította a számítógépet, ami ugyan ezzel a lendülettel, nagy zajjal kapcsolt ki. Reggel belenéztem a tükörbe, és nem sokat kellett rajta filozofálnom, hogy megállapítsam, ma nem leszek jó semmire. A kinézetem pedig... És pont ma van randim a barátnőmmel... De talán ha vénára kötöm a kávét, nem lesz baj...

Talán az egyik legjobb "csoportterápia" egy baráttal való beszélgetés. Elmeséljük egymásnak, mi történt velünk az elmúlt időszakban, és beszélünk róla. Kielemezzük. Talán a blog is ilyesféle lehet. Aki ír, kibeszéli. A másik "meghallgatja", és hozzászól. Magából tesz hozzá, hogy a történet valahol kerek legyen. Mondhatjuk úgy is, magyarul, hogy véleményt alkot a sztorimról, illetőleg kívülállóként láttatja velem a saját történetem. Ami nagy segítség, hiszen a saját dolgainkkal általában elfogultak vagyunk. Mintha az emberek egymást építenék. És ez olyan szépen hangzik...

Szóval ma a kedvenc "csoportterápiámra" megyek, és a barátnőm, valamint egy-két sör társaságában kielemezzük, szétboncoljuk, leromboljuk, felépítjük, bölcselkedünk, megmondjuk a tutit, Mohandász Karamcsand Gandhit és Teréz anyát játszunk, mindeközben hangosan nevetünk és élvezzük az életet...