Elkezdesz blogot írni, minden egyes nap, és egy idő után azt veszed észre, hogy az agyad átváltozik egy naagy-naaagy újsággá. A gondolataid már cikkekbe szedve, szép sorban, cikkenként két hasábban, 12 pontos betűnagysággal, Times New Roman betűtípussal, vastagon szedett lead-del, nagybetűs főcímmel jelennek meg, sorkizártan, néhány netről lopott fotóval megtűzdelve. Azon gondolkodtam, hogy ha egy kínai nyelvkönyvet vennék minden nap magam elé, és megpróbálnám megfejteni a megfejthetetlent, vajon az is sikerülne? És egy idő után már kínaiul is gondolkodnék? Hm... Azt hiszem pont elég bonyolult vagyok néha, nem kell tovább bonyolítani. De tény és való, csodásan hozzá lehet szoktatni az agyunkat mindenféléhez...

Mindig szarul álltam a tanulással. Bár az egész eddigi életemet szellemi termékekkel is végigtáplálkoztam, és igyekeztem mindig mindenből tanulni, képeztem magam több területen, és több könyvet forgattam 38 év alatt a kezemben, mint egy könyvtáros, azért az sose volt titok, és még magamnak is volt képem bevallani, hogy az agyam memóriát kezelő területe teljesen hiányzik a fejemből. Magyarul teljesen hülye vagyok, képtelen vagyok dolgokat megjegyezni. A saját telefonszámomat nem tudom fejből, nem még másét, és egyelőre egyre jobban haladok a teljes elbutulás, demencia felé, hiszen momentán már azt sem tudom milyen nap van....

Az a fajta ember vagyok, aki nem pánikol be, ha baj van, és mindig a megoldásokon töröm a fejem. És addig gondolkodom, amíg meg nem oldom az éppen adódó feladatot. Azon a napon, mikor rájöttem, hogy egyszerűen beszámíthatatlan vagyok, és mindig mindent elfelejtek, igyekeztem elfogadni, elsősorban, majd megoldást találni, hogyan is lehet így élni. Hülyén és feledékenyen. Egyik volt munkatársam szokta mondogatni volt:

Akinek nincs esze, legyen notesze.

Na azóta ha nem is notesszel meg jegyzetfüzettel, de a telefonomon emlékeztetővel, jegyzet alkalmazással, naptárral, név- és születésnap emlékeztetővel, valamint egyéb, ebben a témában zseniális appokkal ruháztam fel magam. Azért hozzáteszem, hogy bár hordok karórát, amikor egyszer útközben lemerült a telefonom, teljes pánik lett rajtam úrrá, és megállapítottam, hogy a nyomorult telefonom nélkül még csak az időt sem tudom, nem még egy telefonszámot, és egyébként is, telefon nélkül elvesztettem a kapcsolatot a Világgal, az emberekkel, az élettel, mintha kilöktek volna egy dzsungel közepén, hogy megszabadítsák a Világot tőlem, memória nélküli, szingli picsától.

Mindazonáltal, a pánikroham után rájöttem - nagy nehezen, mikor megláttam a bal karom -, hogy van óra a kezemen, és legalább az időt meg tudom állapítani. A konzekvencia viszont mégis az, hogy nem bízhatom az életemet egy lemerülés-gyanús telefonra, és nem tárolhatom a memóriámat egy olyan eszközön, ami bármikor meghal a kezeim között. Így aztán - ebből a blogolós hozzászokós izéből kiindulva -, ideje a memóriámat is képzés alá vonni. Mert azért valljuk be, őszintén és kendőzetlenül: talán én vagyok a legalkalmasabb ezt a helyzetet felülírni és megváltoztatni, nem pedig mindig mástól várni a megváltást...