Kutya egy dolog ez a munkanélküliség. Bár lehet, hogy más ebben a helyzetben vígan lógatja a lábát, és élvezi, hogy ideje annyi, mint a tenger, bennem konkrétan gyomorideget vált ki a bizonytalanság. Ezer dologra jutna végre időm, mint ahogy korábban, mikor még dolgoztam, megálmodtam, de mivel türelmetlen vagyok és feszült, semmibe nem tudok nyugodt szívvel belekezdeni. A könyvem első része áll, a második része áll, de talán a legnagyobb probléma az, hogy le kellett mondanom a vásárolgatásokról. Persze naná, hogy pont most találom meg életem cipőjét, a régóta áhított könyvet, az ezer éve keresett ruhát, és igen, pont most, csak ezen a héten akciós az a nadrág, amit kinéztem már egy ideje. És el kell nyomnom magamban a kényszert, hogy rányomjak a "kosárba tesz" panelra. És fáj, nagyon fáj!!!

Tipikus. Igen, rászoktam pár éve a vásárolgatásra, és szenvedélyemmé vált. Egyszerűen képtelen vagyok meglenni nélküle. Mi nők, ha menni kell valahova, mindig azzal jövünk, hogy "de hát mit vegyek fel, mikor nincs egy rongyom se?!" És ez nem azért van, mert tényleg nincs, de ha ezer darabból kell kiválasztanod egyet, az olyan, mintha nem lenne... Szóval óriási a baj, mert munkanélküliként nem lehet vásárolgatni. Főleg nem tízezer forintos cipőket, és ha a kinézett felsők árát összerakom se állok meg húszezernél. A könyvekről nem beszélek, csak egy tétel is tizenöt-húsz ropi... Engem meg esz a fene, hogy mi a francot csináljak?! Egy hónapja vagyok munkanélküli, és tényleg szinte mindenről le kell mondanom?!

Na jó, ez hiszti. És kezdem látni, nagyon elnőiesedtem. Vagy olyan...tipikus HP látszatát keltem. Pedig ez nem így van ám, csak az elfogadás... Na igen, az itt a probléma. De tény és való, hogy egy önálló, biztonságra törekvő, céltudatos és határozott nőnek nagyon nagy kihívás elfogadni azt, hogy "itthon ülsz" és "nincs pénzed". Most okkal lehetne mondani, hogy basszus, ha olyan önálló, és biztonságra törekvő valaki, hogy a picsába mondhat fel anélkül, hogy lenne helyette más...?! Maradjunk annyiban, hogy van az a pont.

Barátnőm mostanában azon idegeskedik, hogy bár a férjével együtt mindketten dolgoznak, mindig van valami váratlan kiadás, amit most rögtön, de azonnal ki kell fizetni. A váratlan kiadásokra senkinek nincs pénze, főleg két gyerek mellett. Már néha olyan idegbeteg tud lenni ezek miatt, hogy nem tudom hogy nyugtassam, mert bár távol él tőlem, de idáig habzik a szája. Azért valljuk be. Egyedül vagy családban, a váratlan kiadások sehol sem jönnek jól, mindazonáltal, hogy ha túl komolyan vesszük ezeket az akadályokat, és sokat görcsölünk rajtuk, egyrészt lemaradunk az adódó lehetőségekről, másrészt meg attól, hogy a földhöz verjük magunkat kínunkban, még nem lesz több a pénzünk. Sem nekik a váratlan kiadások miatt, de nekem sem, munkanélküliként....

Sokat gondolkodtam már azon, hogy vajon hogy a fenébe jutottam el odáig, hogy egyedül érezzem magam olyannyira remekül, hogy ez boldogságérzetet okozzon. Akár hova nézek, mindenhonnan az csöpög, hogy mert az ember társas lény, meg párban szép az élet, meg mennyire szüksége van az embernek egy társra, hogy vele legyen jóban-rosszban, blablabla... Érdekes. Én ezt egyáltalán nem érzem. Velem van a baj, és nagyon súlyos a probléma, vagy ez normális? És ha nem normális, mi lehet a diagnózis...?

Azt mondják vannak kapcsolatfüggő emberek, akiknek egy pokoljárat, ha szinglik lesznek, és egyedül kell élniük a mindennapokat. Sőt, korábban én is azt hittem, hogy ebbe a kategóriába tartozom, és pár nélkül egy pokol az életem. Hogy mi kellett ahhoz, hogy ezen nézetem megváltozzon? És ne csak a nézet, hanem a bennem lévő érzelmek összessége, amelyek teljesen átformálták bennem az összes receptort, és immár egyedül boldogabban élvezem az élet örömeit? Egyszerű a képlet. Elfogadás. És most már tudom, hogy azok az emberek, akik azt állítják, hogy kapcsolatfüggők, csak gyengék ahhoz, hogy ELFOGADJÁK ezt az állapotot. Persze ehhez a lépéshez le kell zárni a múltat, el kell temetni - azaz feldolgozni - minden sérelmet, és a jövőbe nézni. Célokért menni. Amit nem a sarki boltban árulnak.

Szerintem az emberek legnagyobb gyengesége az elfogadás. Magamról tudom. Néha nagyon kegyetlen tud lenni. Mert vannak elveink, rossz előítéleteink, amik a korábbi tapasztalatokból fakadnak. És ezek úgy ragadtak ránk, mint a mocsok, lemosni pedig nem könnyű, de aki tudatosan él, annak szükséges egy ilyen jellegű kosz eltávolítására szükséges szivacsot is beszereznie. És most, hogy megvan a diagnózis, és mindenki úgy él, ahogy gyengeségei megengedik, ideje túllépni ezen a szingli kérdésen. Kutyát nem érdekli, van-e valakid, és hogy boldogulsz az életben egyedül. A lényeg, hogy maradj talpon ebben a játékban, és közben próbálj meg élni, mint egy filmszereplő. A legjobb, ha a filmed vígjáték, de talán az a képesség, ami arra ösztönöz, hogy életedet ne drámaként éld meg, mindnyájunkban megvan. 

Tegnap este azon filozofáltam, hogy az órák, napok, évek elteltével, életünk során vajon hányszor tesszük fel magunknak a kérdést: Vajon tényleg ilyen életet akartam magamnak? Elégedett vagyok azzal, amit elértem? Valóban arra az életre születtem, amit most élek? És ha nem, teszek az álmaimért, céljaimért? És ha nem, miért nem? És ha igen, haladok a célok felé? És ha vajon elérek egy célt, mindig lesz másik? És ha elérem, amit akarok, amit megálmodtam, tényleg annyira boldoggá tesz majd, mint ahogy egykor az álmaimban megjelent...?

Mióta munkanélküli vagyok, és gyakorlatilag az egész életemet újra kell építeni, sokat agyalok azon, vajon ezt az életet képzeltem-e magamnak még akkor, amikor gyerekként arról álmodtam, majd milyen ember leszek. Amikor 9 hónapja rávett valami isteni sugallat arra, hogy megírjam azt a könyvet, amit már 21 éve meg kellett volna, csodás élményként éltem meg, már csak azt a tényt is, hogy egyszer végre valahára sikerül valamit befejeznem. Mióta élek, álomnak tűnt, hogy egyszer lesz egy könyvem, amit én írtam. Hiszen valahol írónak születtem. És azt hiszem, mindig ez volt az álmom. Írónak lenni, és könyveket eladni. Érezni a saját könyveim illatát. És most? Hogy megírtam egy könyvet? Nem vagyok boldog. Azt hiszem az út, hogy eljutottam idáig, boldogabbá tett, mint a cél.

A legjobb barátnőmre néztem tegnap, és átugorva a boldog tinikor kutyasétáltatós, diszkóba szökős, sírva röhögős, padláson cigizős, gimiből lógós, rock-koncertre járós, vodkanarancsot vedelős korszakát, megállapítottam, hogy most két gyerek, és egy gyermeteg férj boldog tulajdonosa, akiktől szerintem egyszer nagyon gyorsan elpatkol majd, mert igazából boldogságot már ezer éve nem tapasztaltam nála. Folytonos rohanás, gyerekek, háztartás, meló... Minden az övé, és a férjével sem jönnek ki már nem is tudom hány éve. Hát...nem hiszem hogy ilyen életet álmodott magának. De tényleg ide kell eljutnunk? Hogy olyan életet éljünk, szinte észrevétlen, amit soha nem akartunk?

Észre sem vesszük, és csak rohannak a napok, telnek az évek. Néha leülünk a fényképes doboz mellé, és jókat röhögünk a 20 évvel ezelőtti fotókon, amikhez egytől egyig tartozik valami sírva röhögős élmény. Emlékezünk. Emlékezünk azokra az időkre, amikor még azt hittük, olyan életünk lesz majd, amilyet álmodtunk. Boldog. Amiben jól érezzük magunkat. Aztán villanás... és egy pillanat alatt megjelenik a vállunkon a kisördög, aki tájékoztatásul közli: ezt eddig elbasztad. És valóban. De vajon merre kéne indulnunk ahhoz, hogy hasonlítson az áhított jövőképre az életünk, és ha el is indulunk, honnan tudjuk majd, hogy a buktatók után az az élet vár, amit megálmodtunk magunknak...?

Nos, ha valakibe szorult csepp ész, máris badarságnak tartja a fent állított dolgokat, és rájön, hogy ez itt nem a Szex és New York, hanem a nagy büdös valóság. A szingliség ugyanis egy átmeneti állapot. Szakítottam az exemmel, és még nincs meg a következő kiszemeltem. Vagy: épp szakítottam az exemmel, és momentán más fontosabb dolgok foglalkoztatnak, mint párt keresni. És egyébként is. Párt keresni kell...? Na jó. Keressen, akinek kell.

Szingli vagyok, de nem öntörvényű. Ugyanakkora felelősségérzetem van, mint bárki másnak. Hiszen nem szinglinek születtem, a hátam mögött van néhány komoly kapcsolat. Ez azt jelenti, hogy igen, én is voltam páros, valamikor, és tudok kompromisszumot kötni, ismerem a párkapcsolat buktatóit, nehézségeit, van érzelmi intelligenciám, nagyon is tudom alkalmazni, és kell is a mindennapok során. Én is sokszor hibáztam, hiszen nem vagyok tökéletes, de annál többet tanultam, és igyekeztem kijavítani minden hibát a jövőben. Szingli vagyok, de most is akkor zabálom magam tele, amikor csak akarom, és amikor akkor zabálnék, ha párom lenne. Maximum neki is megmutatnám, mekkora bűn mondjuk éjszaka 11-kor felfalni 3 melegszendvicset kakaóval. Szingli vagyok. Nem utálom a pasikat, és nem is tömöm magamba őket, mértéktelenül, de mértékkel sem. Van az a korszak a nő életében, mikor vannak fontosabb dolgai. Álmok, célok elérése. És ezek nem kifejezetten a karrierhez kapcsolódó fogalmak.

Szingli vagyok. Nincs pasi ideálom, így nem is keresem, kutatom. Megfelelő szellemi szint van. És ha akar, majd megtalál. Szingli vagyok. És 38. Karrier? Leszarom. Sose érdekelt. Minden bizonnyal én is szeretnék olyan helyen, és olyan munkakörben dolgozni, amit szeretek csinálni, de úgy gondolom, ezt nem csak egy szingli és nem csak egy nő gondolja így, hanem minden ember. Magyarországon erre még nincs nagy esély. Szingli vagyok, és nem olvasok romantikus könyveket. Meglehet, napi 5-10 könyv is megfordul a kezemben, de ezek általában szakkönyvek, építészeti- vagy történelmi írások, tanulmányok. Mert szingli vagyok, nincs torz énképem. Sőt! Teljesen reálisan látom saját magam, és sem lejjebb, sem feljebb nem teszem magam annál, ahova tartozom. És meglehet - itt lehet a kutya elásva -, hogy talán pont azért vagyok szingli, mert sokkal tudatosabb, reálisabb, képzettebb és felkészültebb vagyok egy normális párkapcsolatra, mint sok nő társam egy szar kapcsolatban, így még várok arra a hasonlóan felkészült, érzelmi intelligenciával és tapasztalattal megáldott férficsodára, aki az én párom lesz egyszercsak...

Nem áll szándékomban felsorolásba kezdeni, hogy mitől lehetünk momentán éppen most boldogok. Ezt mindenkinek a saját maga életében kell megkeresnie. Vagy inkább meglátnia. Igen, nem rossz ötlet néha lefújni a vastag port arról a szemüvegről, és tüzetesebben megvizsgálni a körülöttünk felsorakozó, és a padból kieső lelkesedéssel jelentkező örömforrásokat. Olyan ez mint a sport. A megfelelő idő után megfeszített izomzat nélkül is könnyedén megy. És láss csodát: tele vagyunk boldogsággal!

Igen, mindig lesznek olyan dolgok az életben, amik nem éppen a legkellemesebbek, és néha még fájnak is. De igazából kezdjük ott: ki mondta, hogy a földi élet csupa móka és kacagás lesz? Ki mondta, hogy mindig meg tudod majd venni a hőn áhított, 20% kedvezménnyel árusított cipőt, ami nélkül képtelen vagy élni? Ki mondta, hogy majd pont annak a pasinak jössz be, akit te néztél ki magadnak? Ki mondta, hogy pont arra az állásra, pont téged fognak alkalmazni, amikor halvány lila gőzöd sincs az egészről? Na ugye. Talán épp az az emberi lények legnagyobb baja, hogy túl nagy elvárásaik vannak az élettel szemben. Mert gondoljunk csak bele. Ha nincsenek olyan mértékű igényeim, amelyek a jelenlegi életemben megvalósíthatatlanok, akkor nem fogok csalódni. És nem fog fájni. Oké, jöhet valami váratlanul is, ami kellemetlen, de az más lapra tartozik. A lényeg, hogy mindig addig nyújtózkodjunk, amíg a takarónk ér. És akkor nem lesz ki a lábunk, és nem fázunk meg. Akinek meg kicsi a takarója, vegyen nagyobbat.

A tréfát félretéve, és elfogadva, hogy az élet csak egy vígjáték, amit nem érdemes halálosan komolyan venni, hiszen úgyis belehalunk, rá kell jöjjünk, az élet tele van boldogsággal. Itt van például az időjárás. Ragyog a nap, ha csak egy percre is kiteszed az orrod, már endorfint termelsz, amit aztán fokozatosan akár adrenalinná is fejleszthetsz, amennyiben lesokkol a boldogságod érzete! Óriási, nem igaz? Ha jobban belegondolsz, lassan egy vegyianyag-raktár leszel, és csak bízhatunk benne, hogy nem termelsz bele negatív érzelmek által létrejövő vegyszereket, mert akkor még a végén ADR-vizsga kell ahhoz, hogy bárki is megközelítsen...

Reméljük a legjobbakat, addig is élvezzük ki, hogy meleg van végre, felvehetjük a tavaly ősszel talonba tett rövid felsőket, szoknyákat, szandálokat, és szívhatjuk magunkba a D-vitamint, és bár lehet, hogy nem a hőn áhított 10 ezres cipőben sétálunk végig a város legforgalmasabb utcájában, azért lássuk be, Hamupipőke már kiment a divatból, és igazán nem ezen fog múlni az, hogy épp ma találkozunk-e életünk hercegével. Mert ha ő lesz életünk hercege, nem a cipőnk érdekli majd.

Bár ma sem magától vetett ki az ágy - de rég volt már olyan, mikor nem a szomszédra, vagy egyéb más idegölő zajongásra ébredtem -, és a napfelkeltéről is jócskán lemaradtam, azért az életmentő kávé megvolt, és máris boldoggá tette a reggelem. Mondhatni, hogy a kávézás egy szenvedély lett az életemben, mert igaz ugyan, hogy két fekete utáni vérnyomásmérésnél is megkérdezik, minden rendben van-e és nem vagyok-e rosszul, kérek-e egy pohár vizet, vagy nem akarok-e lefeküdni, azért köszönöm, jól vagyok, épp csak alig kúszik a vér az ereimben, de ez is megszokás és elfogadás kérdése. Mindazonáltal lassan töltöm magamba a következő adagot, és akkor már talán életre kelnek a még javában szunnyadó, megmaradt agysejtjeim is, hogy belekezdjek ezen a szép napsütéses napon a soron következő filozofálgatásaimba.

Csak a második kávém elfogyasztása után jutottam el oda szellemben, hogy konstatáljam, talán végre megérkezik Magyarországra a hétvégi tavasz, amely lehetséges, hogy két napra is marad, ezért mindenképpen el kell mennem valahová túrázni, mert lassan ott tartok, hogy a seggemre nő a szék, kockává fejlődik a fejem, és két lépés után kifulladok. Lássuk be, a könyvírás helyhez kötött, mozgásszegény életmódot megkövetelő meló. Persze azért azt tudni kell, hogy egyedül sehova nem járok, nem megyek, még akkor sem, ha a túra és utazás a szenvedélyem. Ezúttal muszáj kivételt tennem, és ezen a téren is belátni, hogy szingli vagyok, a barátaim meg nem azok, így nem érnek rá pont hétvégén túrázgatni velem, mert pont akkor vannak otthon a családjukkal. A konklúzió egyszerű: az élet kemény.

Ezen a csodás péntek reggelen jutott el hozzám a hír is, mi szerint az általam kinézett cipőt ezen a héten most 20%-al olcsóbban vehetem meg! Juhhhúúúú! Remek hír, egyből fel is villanyozódtam. Egyetlen probléma van adva csupán, hogy még így sem tudom megvenni. És a kedvenc ruhás oldalamon is egyre több a szebbnél szebb gönc, de mostanság csak nyálat csorgatni megyek fel oda, és közben fáj, nagyon fáj! Hát ilyen kérem az élet munkanélküliként. A konklúzió ismét hasonló: az élet kemény. Tény, hogy vissza kell vennem az arcomból mind ruha, mind könyv vásárlás terén, alkalmazkodva a kialakult nyomorúságos helyzethez. De talán túlélem ezt a sokkot...

Bárhogyan is legyen, tény és való, hogy minden élethelyzetben és szituációban tudunk szenvedni, mindig van valami, ami nem kedvünkre való, és mindig vannak kifogásaink, ami ellen lázadhatunk, ami nem elfogadható olyan könnyen. Persze, az általam leírt dolgokat játszva fogadja el az ember lánya (na jó, néha nem), a problémák nem ezen a szinten kezdődnek. De tényleg mindig lesz valami, ami csalódottságot kelt bennünk...?

Azóta eltelt 4 év. És mintha semmi sem változott volna. Ja, de igen. Még boldogabb vagyok. :) Talán mert nem keresek pasit, és úgy fogadom el a világot, ahogy van? Nem tudom. Ettől függetlenül azért vannak esetek, mikor kicsapja valaki vagy valami az összes biztosítékom, és a vér a fejembe szökken szinte pillanatok alatt. Nem biztos, hogy ez épp az elfogadás fogalmát meríti ki, de tény és való, ember vagyok, és bármennyire is boldog, azért van egy határ, amit senkinek sem érdemes átlépni. :)

Mindazonáltal kedves vagyok, és csak néha nem. Még mindig imádom a napfelkeltéket és a kávét. És még mindig imádok napfelkeltében kávézni. Ez egy örök szerelem. Persze ha már szerelem: imádok élni. Igen, még mindig. És egyre jobban. Mostanában, hogy olyan dolgokkal foglalkozom, amik abszolút én vagyok és belőlem táplálkoznak, ez egyre világosabb. Nemrég megírtam egy könyvet. Egyelőre pihentetem a témát, és ha nem is látom a könyvesboltok polcán viszont, valljuk be, kitartásból ötöst kaptam. Magamtól. És magamnak. Ez az első írás, amit befejeztem. Nagyot nőttem a saját szememben.

Közben sokat változtam. 8 hónap alatt átértékelődött néhány dolog az életemben, és más perspektívából látom a Világot. Szingli vagyok, ezúttal több, mint féléve, de nem keresek pasit. Remekül érzem magam egyedül. Mondhatni, hogy enyém a Világ! És imádom! Ezen felül közel egy hónapja felmondtam a munkahelyemen. Betelt a pohár. Egész egyszerűen talán úgy fogalmaznék, hogy a munkahely, és az ott keresett pénz biztonságot ad az életben. De itt is van egy határ. Amikor annyi kompromisszumot teszel, hogy kifordulsz saját magadból és megváltozol. Amikor a tükörbe nézel, és megkérded: ez ki?? És amikor ez így történt, akkor felmondtam.

Ledobtam magamról a terheket, és boldog emberként élek. Nőnek érzem magam pasi nélkül, és tényleg csak egy dolgot keresek. Munkát. Hát majd talán álmaim állása is megérkezik egyszer, de addig is igyekszem úgy élni, hogy örömömet leljem benne... Ami nem mindig sikerül. És persze, kérdezd csak meg nyugodtan, mi a fenétől vagyok én mindezek ellenére boldog, és mitől is olyan szabad a lelkem...?? Hát ezt fogom szanaszét boncolgatni ebben a naplóban a mindennapos küzdelmek mellett, amik egy egyedülálló nőt érhetnek a 21. században...

Sokan vagyunk egyedül. Mert most szakítottunk azzal, akivel képzeletünkben nemrég még hófehér ruhában lépdeltünk az oltár felé, vagy mert épp karriert építünk, és nem fér az időnkbe egy társ. De az is lehet, hogy épp csak azért, mert jobb így… Fene tudja. A lényeg, és a kérdés az, vajon manapság, felgyorsult világunk harcmezején, hogyan állhat meg a lábán egyedül, szingliként, pártalanul egy nő, és miben nyilvánul meg, hogyan éljük meg a hétköznapokban, hogy NŐ-k vagyunk…?

Azon az álmos reggelen kezdődött az egész sztori. Ültem a laptop előtt, az asztalnál, összekuporodva, résnyire húzott szemekkel, hogy még véletlenül se jusson be több fény oda, ahova nem kell. A kávésbögrét ölelgettem, jobb híján, és tartalmát kortyoltam, komótosan, mélán, ahogy egy frissen ébredt szellem teheti, várva, hogy a fekete ital lassan, de biztosan rugdossa életre még alvó agysejtjeimet… Épp csak derengett a fény a szobában, bár odakint éledt a természet, galambok raktak fészket az erkélyemen, én meg csak irigykedve tekintgettem oda néha-néha, hogy halad az építkezés és családtervezés… Haladt. Csak én nem haladtam semmivel. Még mindig éledeztem hosszúra nyúlt éjszakám után, mikor fejemben nagy vártatva beindultak a fogaskerekek, és fény gyúlt az alagút végén… Ma, fél év egyedüllét, érzelmi sivárság után társat keresek…

Forró zuhany, fogmosás, szívem tele lelkesedéssel, de jesszus, már megint mennyit fogytam! Zuhanyzó eloszló párájának homályában tekintgettem habselyem testem részleteire, hogy ma is feltérképezzem, mi az, ami változott, mert igen, 34 évesen már mindennapos esemény. Mindig van valami! Bezzeg 10 éve…ajjj, régi szép idők, csak azzal foglalkoztunk, hogy kék az ég, zöld a fű és süssön a nap, meg milyen rucit húzzunk elő a szekrényből, változatlan, karcsú testünkre. De most…nagyot fordult a világ, mondhatom, tegnap egy újabb látható bordarészlet, ma meg két darabbal több szeplő a szemem alatt, bár szerencsére a ráncok még odébb vannak. Nyugtáztam, hogy komoly probléma nincs ma sem, igaz, ami igaz, a szingliélet elég sok stresszel jár, de fő érzékszerveim nagyszerűen működnek, látok, hallok, ízlelek, tapintok, bár érzéseim nem nagyon vannak, néha már úgy érzem, egy droid vagyok, de pozitív és realista nő lévén még bíztam abban, hogy rám talál a hercegem, akit a sors nekem szánt, és újra élednek szívemben elvetett magok csírázó virágai…

Frissen, üdén, illatfelhőben úszva, már ruhában, mosolyogva, lelkesen ültem ismét a gép elé, hogy beteljesítsem a mai napom nagy kihívását: társat keressek a neten. Már fél éve se kutyám, se macskám, az utóbbi szőrére amúgy is allergiás voltam, és őszintén megvallva, annyira nem is hiányzott senki, elvoltam barátokkal, munkával, tanulmányaimmal, és észre sem vettem, hogy szükségem lenne bárkire is, bár egy kutyának azért örültem volna. Örömömet leltem abban, hogy a franciaágyam teljes méretében az enyém, és szabadon, félelmek nélkül nyúlhatok ki rajta, üthetek, csaphatok, forgolódhatok jobbra-balra, fel-alá, oda-vissza, mindezt úgy, hogy senkit nem zavarok vele, és az éjszakai zabálásaimról sem mondtam volna le szívesen. Élveztem, hogy nem alkalmazkodok bogaras rögeszmékhez, nem dühít semmi, csak a saját saram, amit magammal igen jól megbeszélek, ha meg nem, hát vitázunk egy sort, és jön a dúlás-fúlás, de az ördög és angyal azért nagyjából jól kijönnek egymással, és amennyiben mégsem, hát szétcsapok köztük. Boldoggá tett, hogy nincsenek bennem félelmek, aggodalmak, rossz érzések, felelősség, könnyebb volt, egyszerűbb, megnyugtatóbb. De ideje volt már kizökkenni ebből a monoton világból, végre nem azon agyalni, vajon miért nem olvad el a vaj a pirítósomon, vagy azon, hogy melyik ruha az, ami kövérebbé varázsol. Emberek vagyunk. Társas lények. Kell mellénk valaki. Akivel megosztjuk, ami jó, ami rossz, ami boldoggá tesz, ami fáj, ami szép, ami kellemetlen, ha süt a nap, ha beborul, ha mosolygunk vagy épp sírunk, aki egy szóval színessé teszi a napunkat, aki elfogad olyannak, amilyenek vagyunk. És belefogtam…

Begépeltem a keresőbe a varázsszót: TÁRSKERESŐ. És mindjárt meg is volt az eredmény. Bárcsak minden ilyen gyorsan és egyszerűen menne, ugye? Legnagyobb, legjobb, legtöbb taggal, legmenőbb, legcukibb, legtutibb… na, melyiket válasszam? Bőség zavara egy pillanatra letaglózott, de erős nő lévén, összeszedve minden bátorságomat, rögtön rá is kattintottam az első találatra. Hát kezdjünk bele! Gyors regisztráció, fontosabb adatok, mottó 100 karakterben, leírás magamról 500-ban, haj-, szemszín, magasság, súly, elképzelt paraméterek… és egy fotó, rólam, valami frisset kéne, de van is, semmi vész! Egyszerű ez! És most, hogy megvan minden… várhatom a csodát, jelentkezők hadát, bár szépségem sosem volt, azért még megfoghat valakit frappáns bemutatkozásom, mosolyom, eszes lényem, természetem, stílusom, egyéniségem… Ha ismered magad, tudnod kell, mire van szükséged, mi tesz boldoggá, így azt is tudod, kit keresel. Értelmes tekintetet szeretnék látni, frappáns bemutatkozást, tapasztalni érdeklődést, lelkesedést, intenzív kommunikációra vágyom… Fel szeretnék nézni rá, na, nem csak a magassága miatt, de tudása, érzelmessége, ennek kinyilatkoztatása végett is. Szeretném csodálni, meglátni benne a férfit, elmélázni arca vonalain…

És hopp, máris fény gyúlt a boríték ikonon, itt az első levél, ez annyira izgalmas! Vérem pezsegni kezd, arcom forróság önti el, kicsit még meg is remeg kezem, mikor az egeret oda irányítom, ahol a jelenség létrejött… Lássuk, mit rejt e titokzatos panel! „szia megismerhetnélek szivesen”

Wow! Ez aztán…! Épp csak meg nem állt bennem az ütő, és leállt minden életfunkcióm. Bámultam a monitort, bambán, üveges tekintettel, lassult a vérkeringésem, szemem újra és újra a mondatot pásztázta. Néhány keresetlen szó, mondat és gondolatmenet suhant át agyamon, oly’ váratlanul, engem is meglepve, de csitított az angyal, kitartás…rebegte vállamon könnyesre röhögött szemmel. Nem, nem én lennék, ha feladnám olyan könnyen, hisz ez még nagyon az eleje volt, egyetlen rossz tapasztalat nem szegheti senki kedvét, úgyhogy folytassuk tovább. Talán szétnéznék kicsit, hogy kedvemre válogassak jobbnál jobb vizuális élmények között. Be is írtam a keresett paramétereket…

Izmos testek, macsó tekintet, pálmafák és menő kocsik, napszemüveg, „carpe diem”, „élni és élni hagyni” mottók, néhány adat, kor és magasság…tekintetem végigmérik a szobát, túl naiv vagyok? – hangosan gondolkodom… Tökéletes a világ, csak én vagyok tökéletlen benne a magam 34 évével, konzervatív felfogásával, kidomborodó csontokkal és bőrhibákkal, néhány tincs töredezett hajvéggel, múlt századi életfelfogással. Nem, nem lehet, nem lehet, hogy barlangban, elszigetelten élek, hiszen az utcára lépve, mosolyom, pozitív kisugárzásom, jókedvem, optimista életfelfogásom nem ezt bizonyították az emberi kapcsolataim terén! Mennem kell tovább, biztosan itt vannak a szerény, tökéletlen fiúk is valahol, csak épp bujkálnak, hogy ebből is meglássam, nem minden olyan egyszerű, de tegyünk érte, tartsunk ki, és hajrá!

Optimizmusom és kitartásom, na meg remek logikám tette lehetővé, hogy átfusson gondolati szinten az a megállapítás a fejemen, hogy minél több ilyen oldalra regisztrálok, annál nagyobb az esély. Ismét a keresőoldalra kalauzoltam a kurzort, hogy a már egyszer beírt varázsszót újra begépelhessem. A sok-sok alternatíva közül kiválasztottam néhányat, és angyali szorgalommal töltögettem ki megannyi regisztrációs űrlapot, hogy megadjam az esélyét annak a szívmelengető, reményt keltő lehetőségnek, miszerint átélhetem újra hamarosan a lelkesedés, izgalom, szerelem mámorító, agyat, testet bizsergető érzését. Csak úgy özönlöttek a tetszik szavazatok, lájkoltak, lávoltak, imádtak, lelkesedtek értem! Mennyei érzés öntött el, hát mégis működik! Egyik oldalon életem férfija írt levelet, bár csak pár sort, de engem akar! Óóóóó, köszönöm, hogy rám tekintettél, csodás univerzum, ki az utamat egyengeted! Hát kell ennél nagyobb csoda egy napra? Dehogy! Ez az izgalom kihat a környezetemre, mindenre, mi velem kapcsolatban áll, pillangók cikáznak lényem körül, rózsaszín szirmok nyílnak körbe-körbe, és vakító szivárvány bontakozik ki testem felett, átívelőn, és ha látszódna az aurám, pont ilyen szín kavalkád bizseregne most az engem csodálva tekintgető szemek előtt!

Hát jöjjön a válasz, kedves ismeretlen, neked, ki oly’ jóképű férfivá értél, ki eddigi élete során oly’ sokat tanult és tapasztalt, hogy szívet melengetően kedves, tisztelettudó, értelmes férfivá cseperedtél… Izgulok, de már alakulóban a válaszom a kedvesnek, ha lassan is, de kibontakozik fejemben levelem tárgya, tartalma, izzadt tenyerekkel nyúlok az egér után, hogy a válasz gombra nyomjak. De mi a csuda, a megnyíló szövegszerkesztő helyett nagy hirdetés panel, benne vastagon szedett számok, és felirat, fizess elő, kiscsillagom, hogy kapcsolatba kerülj a kiszemelt áldozattal…! Nagy levegő, benntart, mint sav, ha marja az anyagot bugyogott bennem valami túláradó, de még elfojtott, ám kikívánkozó, hatalmas erő…! Muszáj voltam megnyitni eddig elzárt testnyílásomat, megelőzvén valami óriási detonációt, és bár hangos megnyilvánulás nem hagyta el levegőt kipréselő ajkaimat, azért két csendes szót elrebegvén felálltam a laptop elől…

-          Talán megkeres más oldalon - futott át agyamon…

Kis házimunkával csitítottam lázadó lelkem, megnyugvást keresvén a mosogatás és vasalás rejtelmeiben, majd gép elé ülve ismét, néhány befejezett munkát néztem át, mikor nyugtáztam a tényt, minden rendben, elküldtem a pályázati anyagokat. A momentum, miszerint lerendeztem a dolgot, békét teremtett szervezetem minden sejtjében, és már igencsak besötétedett, mikor megnyitottam a társkereső oldalakat, sorban, mi is történt az idő alatt, hogy nem jártam arrafelé… Üzenetek, szavazatok tömkelege áradt a monitor közvetítésével a szemem elé, és izgalmakkal telve nyitogattam a borítékokat. Huszonéves srácok zömmel, örömmel tölt el, hogy még nekik is megbizsergetem a fantáziájukat, de hiába, az adatlapomon ott van, feketén-fehéren, hogy nem ezt a korosztályt keresem, és főleg nem kérész életű kapcsolatokra. Néhány szexuális ajánlatot még elolvastam, majd mikor telítődtem mindenféle olyan dologgal, amit nem kértem, de kaptam, elvonultam a nappali egyik szegletébe, és befúrtam magam a kedvenc fotelom ölelésébe. Sejtelmes fény járta át a szobát, beburkoltam magam egy meleg takaróba, és lábamat felhúzva, összekuporodva, forró kakaót szürcsöltem...

Fejemet hátrahajtva, szememet behunyva elmosolyodtam. Egy pillanat volt, hogy átgondoltam a napom. Bár nem talált meg ma sem, én megtettem, ami tőlem telik. Most már ott vagyok, megadtam az esélyt, hogy megtaláljon, és elraboljon. Bár nem hozott ki belőlem senki érzelmeket, izgalmat, és a lelkesedés, az intenzív kommunikáció is elmaradt, mosolyogva nyugtáztam, kitartás és türelemjáték kérdése az egész…

Akkor, ott, azon a hűvös tavaszi estén, a kedvenc fotelomban összekuporodva, halvány lámpa fényénél megláttam önmagam, a mosolyt, az érzékeny, gondoskodó tekintetet, egy sugárzó arcot, íveket, csillogó szemeket, optimizmust, erőt, megannyi érzelmet, egy arcon, magamon. Akkor láttam meg, hogy bár egyedül, de mennyire NŐ vagyok. ;)