Amint reggel kinyitottam a szemem, és konstatáltam, hogy lélegzem, mozog minden testrészem, látni is látok, vagyis élek, minden egyéb mozgást és gondolkodást igénylő cselekvés előtt megállapíthattam, hogy ma nagyon meleg lesz. Mire kitapogattam a kávéfőzőt a konyhában, és az éltető folyadékom minden cseppje a bögrémben landolt, felvonultam a számítógépe elé, és az időjárási portált kezdtem tanulmányozni. "Jön a 30 fok". Ezek szerint ezen a hétvégén nem Murphy írja az időjárást. Bár ettől még eshet, illetve az ország területén egyetlenegyszer lesújtó villámütés is megtalálhat, azért talán ekkora Bridget Jones nem vagyok. A lényeg, hogy eldöntöttem, a hétvégén túrázni megyek...

Bár a környék minden egyes nevezetességét, természeti képződményét, kis és nagy kövét, várát, templomát, települések fáinak számát, leveleinek és fűszálainak mennyiségét, történelmi jelentőségét, szálló por koncentrátumát és szmog-szennyezettségét ismerem, mégis muszáj lesz kimozdulnom kicsit, mert ez a tesznye életmód nem tesz jót az izmaim, a bőröm, az egészségem állapotának.  A csoffadás, a ráncosodás, a petyhüdtség, és egyéb ehhez hasonlatos fogalmak nem férnek meg a szótáramban. Ezt nem engedhetem meg magamnak, akárhány éves is vagyok. Önmagam miatt. Hogy ha tükörbe nézek, feszes bőrt és lágyan ívelő izmokat, vagyis egészséges testet, egy remek formában lévő dögöt lássak. Mert megérdemlem.

A mai nap viszont feláldozom magam a házimunka oltárán. Saját magam cselédjeként, tisztaság-mániából. De amikor kipucoltam végre a házat a szarból, és leteszem a seggem ismét a gép elé, magam elé veszem a tökéletes házasságban élő barátnőm és házastársa pincészetéből kapott istenifinom boromat, és valami zúzós rockot hallgatva romantikázom szét magam ezen a csodás napon...

Lüktet a fejem, kavarog a gyomrom. És két órán keresztül sóvárogtam egy kávéért. Hogy valaki főzzön már egy kurvaerős feketét, mert elpusztulok! De a szingliélet átka ez. Hogy mikor épp úgy adódik, egy évben kétszer, hogy meg akarsz pusztulni, a kutya nem hoz kávét. És a pókot sem távolítja el a sarokból. Úgyhogy ezekkel is nekem kell megbirkóznom. Istenbizony előbb kifestem a lakást, vagy szerelem meg a vízvezetéket, mint hogy ezeket a nehéz állapotokat kezelni tudjam. Úgy pihegek egész nap, mint egy klimaxos tyúk a melegben, és igyekszem a mozgásomat a minimálisra csökkenteni annak érdekében, hogy ne essen le a fejem a nyakamról...

Kávé, víz, cigi. Felváltva. Talán jobban leszek egy-két óra múlva. De az is lehet, hogy nem. Mindkettő feltételezés ugyanolyan eséllyel indul. És nem elég a testi szenvedés, még a lelki sokk is... Tudod, a bölcsesség, amit mondani szoktak. A három dolog, amit ne nézz meg másnap... A pénztárcámban tegnap sem volt semmi, szóval nagy meglepetések nem érhetnek, maximum, hogy több lesz benne a semminél. Az arcomtól már sokkot kaptam, azóta is kerülöm a tükröket a lakásban. Na de az internet... Bazmeg!

Amikor iszol, olyan vegyületek szabadulnak fel és áradnak szét a testedben, hogy az nem normális. Illetve te nem leszel tőlük normális. Mert tuti, hogy az első, amit megteszel kurva nagy boldogságodban, az az, hogy írsz az exednek. Érted?? Az exednek! És hogy én írtam-e az exemnek? Hát persze, hogy írtam. Hogyne írtam volna. Tipikus eszetlen, ostoba, HP viselkedést produkáltam tegnap este, miért is lennék én más, mint a többi nemnormális nő?! Ültem ma a facebook előtt, és nem mertem megnyitni a chat-et. Csak néztem, és bámultam, és remegtem. És fogtam az amúgy is nehéz fejem. De aztán nagy levegőt véve összeszedtem magam, és beléptem. És elolvastam. Kb. egy hegyet toltak le rólam, mikor látni véltem, hogy nem voltam durva, sőt, finomságom és nőiességem magam számára is meglepő oldalamat fedeztették fel velem. De bármennyire is intelligensen nyilvánultam meg az ex előtt alkoholmámoros boldogságomban, vajon mi a francnak kellett neki írnom?! Mi a szart akartam ezzel előidézni vagy visszahozni? És ha iszunk, az alkohol miért hozza elő belőlünk a nemnormális vegyületeket az írokazexemnek vegyületekkel együtt?!

A konklúzió: soha többet nem iszok. Máskor, ha inni támad kedvem, letiltom az internetet, és pókok közé dobom a telefonomat.

Ma reggeli ébredésem, közérzetem, fizikális erőnlétem, lelki világom minősége felér még egy négyszer megrágott, megemésztett krumplistészáéval is. Fájdalmaim, nyúzottságom végeláthatatlan méreteket ölt, és amolyan lassított felvétel vagyok. Egy órája ülök a kávém előtt, és csak bámulom, mert alig megy le a torkomon. Süt a nap, de zavar a fény, nyitva az ablak, de nem kapok levegőt... És azt mondják, tegnap beleszerettem a buszsofőrbe. Hát nem emlékszem, de biztos. Egyébiránt azt sem tudom hol vagyok, de tény, hogy ha az ember lánya nem iszik rendesen, akkor két sör elég ahhoz, hogy elveszítse a noteszben hordott eszét...

Véletlenül összefutottam a tükörrel az előbb. Nem ecsetelem a látottakat. Bár én minden nap kénytelen vagyok azt az ábrázatot látni a tükörben, ma felsikítottam, mikor megláttam benne azt az alakot. Ilyen nincs. De mégis van. Mint a "beleszerettem a buszsofőrbe" szitu. Meg szerelem első látásra. Aha. Azt hiszem meglehetősen vicces csaj vagyok én, és most, hogy derengeni kezdenek a tegnapi események, rémlik, hogy sírva nevettem magamon az este. Ez mind szép és jó, csak ne érezném ma egy nagy rakás hulladéknak magam, amit még a föld is ki akar vetni magából...

Egyébként remek volt a randi a tökéletes házasságban élő barátnőmmel. A szinte törzshelyünkké vált, Egerben hírhedt szórakozóhelyre, a Bíborosba ültünk be, és be nem állt a szánk. Igaz, elég régen nem találkoztunk, meglehet, már két hónapja is van, és sok mindent el kellett egymásnak mondani. De természetesen kifaggattam erről a tökéletes házasságról is. Hogy lehet egy kapcsolat ennyire tökéletes. Zökkenőmentes. Érzelmi intelligenciával teli. Mert ez olyan ritka mostanság, hogy az ember már el sem hiszi. Aztán ecsetelte. Én meg irigykedtem. Talán nem reménytelen a párkapcsolat kérdése még Magyarországon a 21. században. Persze egyelőre nem szándékszom ilyen téren keresgélni vagy nézelődni, mindenesetre megnyugtató volt a boldogságtól állandó sugárzó arcát látnom. Konstatáltam, hogy őt legalább biztonságban tudhatom, ha a többieket nem is. Megérte másodjára férjhez mennie...

Én meg megyek, és veszek egy hideg zuhanyt. Ha másra nem is lesz jó, legalább fázok majd. De legalább érzek, mert most a fejfájáson kívül olyan érzéketlen vagyok, mint egy kiszáradt gyökér... Jó reggelt!

Minden felvezetés nélkül.

Csak úgy nyersen.

Beleszerettem a buszsofőrbe.

Tudom, ilyen nincs. De mégis van.

Szerelem első látásra.

Kész.

Végem van.

Két hete beszéltem meg a tökéletes házasságban élő barátnőmmel egy randit. De amikor elkezdtem készülődni a sok 5 perces megpihenésem után, jött egy bazinagy felhőcsomó, és beborította az egész várost, ahol élek. Aznap semmi kedvem nem volt szarrá ázni, így lefújtam a találkát. Majd máskor, jobb időben, napsütésben találunk időpontot. Ez a nap a mai napra esett. Elkezdtem készülődni, és láss csodát: beborította a várost egy bazinagy felhőcsomó, és megtelepedett itt, mint tyúk a tojásokon. És rohadtul nem akar leszállni róla. Mi ez, kérem?! A Bridget Jones 3?!

Tipikus. Pedig tele voltam ma boldogsággal. Annyi boldogságot sugároztam ma a környezetembe, hogy már-már veszélyes árunak számítottam volna a logisztika világában. És tuti, hogy szivárványszínű volt az aurám is! Be kellett volna vonzanom a jó időt, napsütést, ami idáig meg is volt. De aztán... De aztán mély levegőt vettem, és konstatáltam magamban, hogy a mai terápiát semmi nem fogja elcseszni, még egy Murphy törvénykönyv szerint alakuló tradíció sem. Ha térdig gázolunk a vízben, mert leszakad az ég összes felhőjének vize, akkor is találkozom ma a barátnőmmel, és remekül alakul a napunk!

Közben egyre több felhő jött, egyre sötétebbek, és már dörög meg villámlik is. Igaz, még van két órám, hogy elinduljak, szóval a remény hal meg utoljára, talán addigra elmegy ez az égi csoda. Óóó, igen, már helyenként kék az ég!

A konklúzió: ne ítélj elsőre, mert semmi nem az, aminek látszik. Mindazonáltal kurva bölcs vagyok ma.

Elkezdesz blogot írni, minden egyes nap, és egy idő után azt veszed észre, hogy az agyad átváltozik egy naagy-naaagy újsággá. A gondolataid már cikkekbe szedve, szép sorban, cikkenként két hasábban, 12 pontos betűnagysággal, Times New Roman betűtípussal, vastagon szedett lead-del, nagybetűs főcímmel jelennek meg, sorkizártan, néhány netről lopott fotóval megtűzdelve. Azon gondolkodtam, hogy ha egy kínai nyelvkönyvet vennék minden nap magam elé, és megpróbálnám megfejteni a megfejthetetlent, vajon az is sikerülne? És egy idő után már kínaiul is gondolkodnék? Hm... Azt hiszem pont elég bonyolult vagyok néha, nem kell tovább bonyolítani. De tény és való, csodásan hozzá lehet szoktatni az agyunkat mindenféléhez...

Mindig szarul álltam a tanulással. Bár az egész eddigi életemet szellemi termékekkel is végigtáplálkoztam, és igyekeztem mindig mindenből tanulni, képeztem magam több területen, és több könyvet forgattam 38 év alatt a kezemben, mint egy könyvtáros, azért az sose volt titok, és még magamnak is volt képem bevallani, hogy az agyam memóriát kezelő területe teljesen hiányzik a fejemből. Magyarul teljesen hülye vagyok, képtelen vagyok dolgokat megjegyezni. A saját telefonszámomat nem tudom fejből, nem még másét, és egyelőre egyre jobban haladok a teljes elbutulás, demencia felé, hiszen momentán már azt sem tudom milyen nap van....

Az a fajta ember vagyok, aki nem pánikol be, ha baj van, és mindig a megoldásokon töröm a fejem. És addig gondolkodom, amíg meg nem oldom az éppen adódó feladatot. Azon a napon, mikor rájöttem, hogy egyszerűen beszámíthatatlan vagyok, és mindig mindent elfelejtek, igyekeztem elfogadni, elsősorban, majd megoldást találni, hogyan is lehet így élni. Hülyén és feledékenyen. Egyik volt munkatársam szokta mondogatni volt:

Akinek nincs esze, legyen notesze.

Na azóta ha nem is notesszel meg jegyzetfüzettel, de a telefonomon emlékeztetővel, jegyzet alkalmazással, naptárral, név- és születésnap emlékeztetővel, valamint egyéb, ebben a témában zseniális appokkal ruháztam fel magam. Azért hozzáteszem, hogy bár hordok karórát, amikor egyszer útközben lemerült a telefonom, teljes pánik lett rajtam úrrá, és megállapítottam, hogy a nyomorult telefonom nélkül még csak az időt sem tudom, nem még egy telefonszámot, és egyébként is, telefon nélkül elvesztettem a kapcsolatot a Világgal, az emberekkel, az élettel, mintha kilöktek volna egy dzsungel közepén, hogy megszabadítsák a Világot tőlem, memória nélküli, szingli picsától.

Mindazonáltal, a pánikroham után rájöttem - nagy nehezen, mikor megláttam a bal karom -, hogy van óra a kezemen, és legalább az időt meg tudom állapítani. A konzekvencia viszont mégis az, hogy nem bízhatom az életemet egy lemerülés-gyanús telefonra, és nem tárolhatom a memóriámat egy olyan eszközön, ami bármikor meghal a kezeim között. Így aztán - ebből a blogolós hozzászokós izéből kiindulva -, ideje a memóriámat is képzés alá vonni. Mert azért valljuk be, őszintén és kendőzetlenül: talán én vagyok a legalkalmasabb ezt a helyzetet felülírni és megváltoztatni, nem pedig mindig mástól várni a megváltást...

Készülődök. Már reggel 8 óta. Csak egy óra, míg szellemileg eljutok oda, hogy mennem kéne zuhanyozni. De míg ezt meg is valósítom, addig csak még 5 percet kérek...! Lábam a kanapé karfáján, bámulok egy pontot, közben dohányzom. Talán kevesebbet kéne. Van még egy korty a kávésbögrémben, egy nagy lendülettel lehúzom. Isteni ez az íz. Közben agyban készülődöm. Még nem tudom mit vegyek fel. Amúgy sincs egy rongyom sem. Maradok annyiban, hogyha kinyitom a szekrényt, és kidől onnan néhány stóc felső, azok közül választok. Süt a nap. Isteni. Élvezem ezt a rohadt semmittevést. Csak még 5 percet kérek...!

Meglehetősen lelassultam mostanában. Amikor valami nem muszáj, képesek vagyunk elhagyni magunkat, mint Szamár a farkát. És ha már Szamár bárgyú képe...hát kb. én is így érzem most magam. Nyilván köze van a kialvatlanságomhoz, de csak nem húzhatom magam után a kávés infúziót. Úgyhogy minden pillanatot kihasználva, lábamat a kanapé karfáján pihentetve tesznyülök még, csak egy kicsit. Csak még 5 percet. Várom az erőt, megváltást, a sugárzó energiákat az éterből. Persze ha rajtam múlna, jobban sugároznám az erőt, mint Csernobil a radioaktívitást, mert hiszen gondolatban életképesebb vagyok bárkinél a Földön, csak épp a testem nem engedelmeskedik. 

Ellustultam az elmúlt egy hónap alatt, mint a dög. Ezért meglehetősen nagy változásokat kell kieszközölnöm a továbbiakban. Ez így nem mehet tovább. Hihetetlen, hogy a munkanélküliség által rám ruházott szabadidő mit ki nem hoz belőlem. Persze, csak foghassam valamire. Mert mind ilyenek vagyunk. Jobb a lelkünknek valamire/valakire fogni, ha szarszag terjeng a levegőben. Ugyan... Csak én tehetek azért, hogy jobban érezzem magam, és az én felelősségem, hibám, ha letérek az útról, amit választottam. Úgyhogy...szedd össze magad, baszki, és csak semmi 5 perc!

(Hogy a picsába lehet ennyit írni a semmiről...???)

A reggeli kávézás közben, amikor amúgy is meg kell jönnie az életkedvnek aznapra, fekete árnyként siklott át agyamon az a halovány kérdés, hogy az emberek mi a fenének írnak blogot? Kinek mi köze a másik életéhez, annak legapróbb momentumaihoz, és amúgy is, kit érdekel ez? Meg egyébként is, ennek mi lehet a célja? Mit akarunk elérni, kifejezni azzal, hogy "papírra vetjük" napjaink, lelkünk, gondolataink néhány darabját? Útmutatás mások számára? És aki nem bölcsességeket ír, vagy az élet rejtett kérdéseit boncolgatja? Ennyire szeretünk mások életébe látni, benne turkálni, és netalán megmondani a tutit? Mi ez? Valami csoportterápia...?

Kutya egy éjszakám volt. Sose voltam jó alvó, de az éjjel még a lehetetlennél is pokolibb volt. Csak forgolódtam, már-már néha arra asszociálva, hogy magam köré csavarom az egész ágyat, és úgy fog elnyelni egy szempillantás alatt, mintha a föld mélyének legsötétebb bugyra nyelne el. Bár nem volt vihar, még csak nem is esett, de folyamatosan ki-be kapcsolt az áram, ami elindította a számítógépet, ami ugyan ezzel a lendülettel, nagy zajjal kapcsolt ki. Reggel belenéztem a tükörbe, és nem sokat kellett rajta filozofálnom, hogy megállapítsam, ma nem leszek jó semmire. A kinézetem pedig... És pont ma van randim a barátnőmmel... De talán ha vénára kötöm a kávét, nem lesz baj...

Talán az egyik legjobb "csoportterápia" egy baráttal való beszélgetés. Elmeséljük egymásnak, mi történt velünk az elmúlt időszakban, és beszélünk róla. Kielemezzük. Talán a blog is ilyesféle lehet. Aki ír, kibeszéli. A másik "meghallgatja", és hozzászól. Magából tesz hozzá, hogy a történet valahol kerek legyen. Mondhatjuk úgy is, magyarul, hogy véleményt alkot a sztorimról, illetőleg kívülállóként láttatja velem a saját történetem. Ami nagy segítség, hiszen a saját dolgainkkal általában elfogultak vagyunk. Mintha az emberek egymást építenék. És ez olyan szépen hangzik...

Szóval ma a kedvenc "csoportterápiámra" megyek, és a barátnőm, valamint egy-két sör társaságában kielemezzük, szétboncoljuk, leromboljuk, felépítjük, bölcselkedünk, megmondjuk a tutit, Mohandász Karamcsand Gandhit és Teréz anyát játszunk, mindeközben hangosan nevetünk és élvezzük az életet...

Lábaimat a kanapé oldalára hajintva, déli kávémat komótosan kortyolva merültem el a facebook mai híreiben. Görgettem az egeret, egyre lejjebb, olvastam a nagy okosságokat, tudtam meg ma is minden fontosat hőn szeretett ismerőseim magánéletéről, és tápláltam magamba az intelligencia minden sziporkáját. Volt, hogy elakadt bennem a lehelet, és a levegőt magamba fojtva tartottam vissza a gondolataimat, valamint azt a cifra szösszenetet, ami bennem hirtelen megjelent és szavakat öltött volna. Ekkor akarva akaratlanul egy korábban, nagy bölcsességemben megállapított mondatom jutott eszembe:

Olyan sötét vagy, hogy a facebook profilodra is csak fáklyával tudsz belépni.

Szabad világban élünk, mindenki úgy teszi ezt, ahogy neki tetszik. Élünk, ahogy nekünk megfelel, a cél, hogy boldogok legyünk. Mert valahol minden út a boldogság felé vezet. Legalábbis ezt szeretnénk. És ezért küzdünk. Az, hogy erre ki mit használ fel, vagy ezért mit tesz meg, az már más kérdés. Sosem érdekelt mások élete. Az enyém is mindig magánügy volt, és senkinek nem terítettem ki a szennyest. Ám amikor valakik a közösségi oldalakon élik az életüket, és minden egyes nap kiterítik az alsógatyájukat, rögtön megállapítom - szigorúan csak magamban -, hogy "jó ízlés is van a világon, bazmeg! De megnyugtat, hogy legalább minden nap mosol..."

Egyébiránt semmi jogom felháborodni, hőzöngeni, asztalt borítani, és még csak szürke gondolataim sem lehetnek, nem még sötétek. Ezek az én ismerőseim. Én választottam őket. Én jelöltem vissza a felkérésüket. Néhány esetben hiba volt, de még mindig van választásom. A kérdés mégis az: miért viselkedünk ennyire kritikusan, ha olyat látunk, amik nem egyeznek a saját véleményünkkel és nézeteinkkel? Mi lenne, ha mindenkit úgy fogadnánk el, amilyen, és nem kritizálnánk, lázadnánk folyton, állandóan, örök nyugtalan? Feszt arra vágyunk, hogy olyannak fogadjon el mindenki, amilyenek vagyunk, akkor mi miért nem tudjuk ezt megtenni másokkal szemben? Mi ez a kettős mérce? És miért nem gondolkodunk előbb, mielőtt sötét gondolataink támadnának mások irányába? Már megint az a kegyetlen fogalom: elfogadás. Ugye? Vicckategória, hogy mindig ide jutunk. Lassan kiderül, hogy a "titok", amit már annyi ember, annyi könyvben megpróbált megfejteni és elárulni, az az elfogadás. És ha minden ember tudna elfogadni, akkor minden ember boldog lenne? Akkor most lehet, hogy kb. rájöttem, mi az élet értelme, célja, a boldogság kulcsa, és azt is mondhattam volna: VILÁGBÉKE?  Písz. :D

Körbenézek a barátaim és ismerőseim háza táján néha, hogy merre tartanak. Talán csak némi összehasonlítást végzek, hogy én vagyok-e szerencsétlenebb, vagy ők, a kapcsolataikban. A cél mindenféleképpen az, hogy ugyanazt, vagy legalábbis hasonló boldogságot lássak arcukon, mint magamon. Boldognak látszanak, de mivel a barátaim, így lehull a lepel megannyi szarkupacról, ami néha a szőnyeg alá van elásva. Néha tágra nyílt pupillákkal, hevesen bólogatva fogom be a pofám, mert eszembe nincs beleszólni, de azért a végén csak megmondom a tutit, mert ugye az ember csak aggódik a szeretteiért. Számtalanszor konstatálom magamban, hogy egyik másik ismerős olyan szenvedéllyel gyűjti azokat a szarkupacokat, hogy Dzsoki Júing elbújhat a rancson Dallasban....

Egyik legjobb barátom, aki momentán épp az exem - van ilyen -, egy amolyan önámító kapcsolatban él. Szokta hajtogatni szegény, hogy összeköltözött a csajjal, meg annak minden pereputtyával, csak mert "nem élhet örökké egyedül". Ezért, feladta sok évtizednyi elveit, és bár nem bírja a hosszú hajat, az új asszonynak hosszú haja van. Nem nevelgeti más gyerekeit, a csajnak két kisgyereke van. Nem bírja az alacsony csajokat, az új párja a hóna alá befér, mint a reggeli sajtó. Két nehéz eset, erős személyiséggel, akaratos jellemmel, ami állandó vitákhoz, nézeteltérésekhez, veszekedésekhez vezet...de a lényeg, hogy nem élhet örökké egyedül... Aggodalmam tárgya csupán annyi, valóban fel kell-e adnom önmagam ahhoz, hogy ne éljek örökké egyedül...? És a kompromisszumok által felgyülemlett stresszre valóban elég a heti három orbitális és mindent elsöprő szex...?

A másik súlyos eset a legjobb barátnőm. Már említettem, két gyerek és egy gyermeteg férj... Meló, házimunka, gyereknevelés, és a problémák, anyagi gondok, nézeteltérések háttérből, egyedül, egy személyben való megoldása, elsimítása. Megértem, hogy ezek után miért nem megy nála a szex. A férje nem érti meg. Ami nem az én dolgom, és nem is mondhatok véleményt kívülállóként. A fájó: a legjobb barátnőm elpusztulását látnom, és a boldogságtalanság minden egyes árnyalatát felfedeznem rajta a napok, hónapok és évek során. És vajon miért? A családért? A gyerekekért? Ez az ára? Ilyennek kell ennek lennie?

A harmadik, egy ismerős. Elég neki napi 3 film. Beülnek a TV elé, megnézik. Közben esznek, ha úgy adódik kefélnek egyet-kettőt. És kész. Ennyi. Nem tudom sírjak-e vagy nevessek. Hogy tudnak egyesek így élni.

Bárhová is nézek, mindenhol van baj. Mindenesetre megnyugodva konstatálom, hogy örülök, hogy vagyok, boldog vagyok, és senkinek nem lennék a helyébe. Jobb ma apácának lenni, mint holnap beledögleni egy kapcsolatba... :D