SZINGLICITY

avagy egyedül és boldog

A boldogság ára

2017. március 19. 16:33 - Tünc*

A tavaly május 28-án írt A döntés című bejegyzésemet olvasgattam, melyben taglaltam, hogy eldöntöttem végre, elindulok azon az úton, ami az enyém, mert minden bátorságomat összeszedtem, és kész vagyok a saját álmaimat megvalósítani. Majdnem egy év telt el azóta. Találtam egy remek melót, mondhatni álommunkát, és egy olyan helyre költöztem, ahol mindig álmom volt élni. Azóta a 2. könyvemet írom, és boldognak kéne lennem, hogy volt bátorságom hinni, bízni és lépni, volt bátorságom tenni az álmaimért, és elértem olyan dolgokat az elmúlt egy évben, amit még hinni se mertem soha. De nem vagyok boldog. Sőt. Rohadt szarul érzem magam a bőrömben...

Amikor meglátogat egy ismerősöm, vagy barátom, és szétnéz a kis csinos lakásomban, oda meg vissza van attól, amit lát. A szemükben látom, hogy el vannak hűlve, és némi irigység is meg-megcsillan. "Hűűű, ez a nő, itt él egyedül ebben a szép lakásban, megvan mindene, annak él, amit szeret. De jó neki!" Na persze. Senki nem tudja mi van a külsőségek, a csini kis lakás mögött. És kevesen tudják milyen árat fizettem azért, hogy ma egy független, önálló és sikeres szingli legyek, aki élvezi a munkáját, szereti a barátait, imád ott lakni, ahol.

1350831672.jpg

Azt mondják az okosok: valamit valamiért. Bár álmom volt egy olyan melót végezni, ami az életem, vagyis írhatok, és imádtam volna azon a helyen élni, ahol most élek. Álom-kategória volt mindig, sose hittem, hogy képes lennék saját erőmből még csak elindulni sem. És most itt van, tessék. És hogy mit kellett ezért tennem? Egy dolgot csupán. Összeszorított fogakkal, mantraként hajtogatni a céljaimat, akkor is ha nem ettem aznap, akkor is ha megaláztak aznap, és akkor is, mikor kurvára egyedül hagyott mindenki ezen a Bolygón. Aztán megtanultam így élni. Érzéketlenül, mint egy robot. Túl nagy luxus lett volna kiadnom magam, és ezáltal sebezhetővé válni. Ahhoz, hogy ezt itt egyedül véghezvigyem, keménynek és érzéketlennek kellett lennem, hogy semmi és senki ne tántorítson és érzékenyítsen el, nehogy összeomoljak és feladjam. Hogy ez mit jelent? Feladni az érzéseimet? Nem érezni, nem szeretni, nem sírni szívből? Felszínesen élni, felszínes érzelmeket nyújtani, és semmit sem igazán átélni? Valahol annyit: megszűntem embernek lenni.

unicafe_hu-a-vilagrol-es-a-torzitasrol-001.jpg

Már nem tudok hinni, nem tudok igazán szeretni, sőt nem is akarok. Elég a felszín, és elég, hogy bezárva tartott ablakokon és ajtókon csak némi fény szűrődjön be. Eddig elég volt. Ma pedig rájöttem, hogy azért, hogy elérjek bizonyos álmokat, azt adtam fel, ami a legfontosabb volt az életemben: élni és érezni. Hát ma nagyon is érzek, és világossá vált előttem, miért érzem magam ilyen szarul, mikor boldognak kéne lennem. Vajon valóban nincs arany középút, és nem lehetnék érző emberi lény, és boldog szingli egyben? Azt hiszem nem. A boldogságnak ára van. Fel kell adni érte a boldogságot.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://szinglicity.blog.hu/api/trackback/id/tr3612351051

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása